• Fotó: Kristó Kinga archívuma
– Mi történik a műhelyedben?
– Nem vagyok minden nap a műhelyben, de amikor bemegyek, leszedem azokat a darabokat, amiket előtte tettem oda nyomtatni, majd a helyükre pakalom. Aztán ránézek, érkezett-e esetleg külön megrendelés, mert néha előfordul. Ezeket megtervezem, előkészítem, berakom nyomtatni, és közben rendet is rakok, mert egy-egy vásáros szezon után kis rendetlenség szokott lenni. Mióta egyedül vagyok, előfordul, hogy káosz van körülöttem, bár igyekszem megtalálni a helyét mindennek. Csak tudod, amikor egy új állatka elkészül, nincs meg még a helye, így össze-vissza pakolom őket. De
én vagyok az is, aki karbantartom a nyomtatókat. Leporolom, takarítom őket, néha egy-két alkatrészt kicserélek, egy-két csavart meghúzok, megzsírozom.
Ezek mégiscsak gépek, nem gyakran, de picit karban kell őket tartani. Most egy kis átrendezésben is vagyok a műhelyben, mert azon kaptam magamat, hogy több polc kellene. Amikor többen voltunk, több asztal volt, és azok most helyet foglalnak. Polc kellene helyettük.
– Miért maradtál egyedül?
– Ketten indítottuk a vállalkozást egy barátnőmmel, aki munkatársam is volt. Jól tudtunk együtt dolgozni, és úgy gondoltuk, megpróbálunk közösen vállalkozni. Aztán az ő élete másképp alakult, el is költöztek a párjával külföldre, és kiszállt a cégből. Két másik munkatársunktól is a háború kitörése után meg kellett válni, mert megcsappantak a bevételeink, és instabillá vált a cég. Szóval, volt már mélypont ebben a vállalkozásban, pedig csak ötéves a cég.
– Hogyan kerültél ebbe a világba? És hogyan kezdtél 3D nyomtatott játékokkal foglalkozni?
– Kezdem onnan, hogy édesapámnak és a testvérének van egy családi vállalkozása, ahol fémmegmunkálással, bútoripari termékek gyártásával foglalkoznak. Én, mint második generációs, miután hazakeveredtem az egyetemről, Bukarestből, náluk helyezkedtem el, mert a fővárosban nem kaptam meg a helyemet.
• Fotó: Kristó Kinga archívuma
– Milyen egyetemet végeztél?
– Vállalatvezetést tanultam. Egyébként orvos akartam lenni, végül rájöttem a sulis évek alatt, hogy nem nekem való, és így döntöttem a business mellett. A családi vállalkozásban kezdtem dolgozni, ügyfelekkel tartottam a kapcsolatot, megkaptam egy-két projektet, de rájöttem, hiányoznak alapok, mert ezt a feladatot általában mérnöki végzettséggel rendelkező kollégák végzik. Így Brassóban elvégeztem a gépészmérnöki szakot is a munka mellett.
– Kíváncsi vagyok, hányan voltatok lányok az egyetemen?
– Ketten, és mindketten el is végeztük. Ezt azért emelem ki, mert ahhoz képest, hányan indultunk, kevesen jutottunk el a végéig. És így maradtam én ebben a férfias világban, a családi vállalkozásban.
– Ezt el is várták tőled?
– Nem mondanám azt, hogy elvárták tőlem, hogy vegyem át vagy folytassam majd a családi vállalkozást. Inkább segíteni próbáltak, és úgy látszik, ez volt az utam. Van egy bátyám, ő is ott dolgozik, ő vezeti az egyik műhelyt. Annak ellenére, hogy az elején talán zavart is ez, hogy elég férfias közegben mozgok, azért szerettem ott lenni. Mondhatom, hogy férfias közeg, mert az 50-60 alkalmazottból csak ketten nők, meg én. És a kliensek is nagyrészt férfiak. Szóval,
egy idő után ez egy kicsit zavart, főleg, amikor titkárnőnek néztek, és kikerekedett a szemük, amikor elmondtam, hogy hát, bizony velem kellene a technikai dolgokat megbeszélni.
Egy idő után azt éreztem, jó lenne, ha valamilyen módon én is megpróbálnám bontogatni a szárnyaimat, és valaminek nekifognék, ami egy kicsit „csajosabb”.
– És a 3D nyomtatás volt a „csajosabb”?
– Igen (nevet), mivel cuki csajos dolgokat csinálok, kis állatkákat, amikkel gyerekek játszanak.
– Érdekes, hogy így látod, mert számomra ez még mindig férfias munkának tűnik, hiszen műhelyben dolgozol, gépek között.
– Lehet, hogy igazad van, de amúgy nemzetközi szinten van egy csomó nő is, aki ezzel foglalkozik. Benne vagyok egy nagyobb Facebook-csoportban, ahol a tagok mind 3D nyomtatással foglalkoznak, és van egy külön csajos csoport is.
– Tényleg?
– Igen, mert ott is érezhető a megkülönböztetés. Ha egy nő feltesz egy kérdést, a fiúk rögtön úgy gondolkodnak, hogy jajj, hát nem érti, de ha egy fiú tenné fel ugyanazt a kérdést, akkor nincs épp úgy „lehurrogva”. Egyébként mi, nők inkább ilyen csajosabb, cukibb dolgokat készítünk a 3D nyomtatókkal, míg a fiúk másban gondolkodnak, például alkatrészeket nyomtatnak.
• Fotó: Kristó Kinga archívuma
– És honnan jött a 3D nyomtatás ötlete? Mert mifelénk nem annyira elterjedt.
– Egy ipari kiállításon figyeltem fel először a 3D nyomtatóra, és nagyon megtetszett, hogy bármit lehet csinálni vele, és hogy kicsi gép, nem mocskos (nevet). Úgy éreztem, ez jobban illik hozzám, mint a nagy CNC-gépek. Akkor, 2016-ban még nagyon drága volt, de amire eldöntöttük, hogy ezzel akarunk foglalkozni, sokkal elérhetőbb áron tudtuk megvásárolni az első gépet. Édesapáméknál kaptunk egy helyet, ahol berendeztük a műhelyt, és elindítottuk a gyártást. Két mérnök kolléga segített összerakni az első két nyomtatót, mert szó szerint darabjaiból kellett felépíteni, és hát a munkások csodájára jártak, jöttek, nézzék meg. Játékszernek nevezték.
– Mi ebben a nőies? Mert mondtad, hogy azt is kerested, amikor új kihívást kerestél…
– Az, hogy ilyen szép dolgokat tudok készíteni vele, játékokat, akár dekorációs elemeket is. S nagyon szép színek vannak. Persze, az állatkáknál is van egy fiúsabb vonal, de nagyrészt azért ez cuki kategória.
Készíthetek kulcstartókat, könyvjelzőt, virágokat vagy szobrocskát, de mindenképp a színek azok, amiket nagyon szeretek.
Már egyre több szín, egyre több forma van, amivel dolgozni lehet. Pár év alatt szárnyra kelt ez az iparág, már vannak dizájnerek, akik különböző stílusban alkotnak, és meg lehet vásárolni az általuk készített terveket. Nagyon örülök, hogy vannak közöttük, akik ilyen cuki állatokat terveznek, most már a folyamat egyszerűbb lett, lehetőség van arra, hogy letöltöm vagy megvásárolom egy online könyvtárból a kiválasztott dizájnokat, csak ki kell nyomtatnom kisebb vagy nagyobb formában, attól függ, mekkorát szeretnék, mit akarok alkotni belőle.
• Fotó: Kristó Kinga archívuma
– Milyen készségek kellenek ehhez a munkához?
– Szokták kérdezni, én honnan tudok 3D nyomtatni… Autodidakta módon tanultam, mert más lehetőség nem volt. Szerencsére elég egyszerű a kezelése, szerintem egy 7-8 éves gyerek már meg tud tanulni kezelni egy 3D nyomtatót. Néha én is tartok workshopot gyerekeknek, nagyobbaknak, 5-6. osztályosoknak, nekik már a programozást is megtanítom, nemcsak azt, hogy hogyan válasszuk ki a színt, hogyan fűzzük be a gépbe az anyagot, vagy hogyan kell elindítani a programot a gépen. Ez megy egy elsősnek is, nem éppen egy ördöglakat kategória. Egyébként nemsokára szinte minden iskolában lesznek 3D nyomtatók, amit én nagyon hasznosnak találok. Sőt, szerintem minden otthonba jó lenne egy.
– Miért?
– Nemcsak azért, hogy a gyerekeket fejlessze, hanem azért is, mert azt a sok dolgot, amit mondjuk Kínából rendelünk, nem kellene elhozni Európába, mert mi magunk el tudnánk készíteni. Mondjuk egy vázát, ha arra van szükségünk vagy egy műanyag kanalat. És ha ez megtörténne, csökkenne a nagy konténerek utaztatása, ami a fenntarthatóság, környezetvédelem miatt lenne fontos.
– Emlékszel a legelső nyomtatott figurádra, mi volt, és hogy sikerült?
– Arra emlékszem, mi volt az első, amit eladtunk: egy saját tervezésű katicabogár. Akkor még nagyokat álmodtunk, okos játékokat szerettünk volna készíteni, és az nem úgy jött össze, ahogy szerettük volna. Amúgy szép lett, csak azt hittük, nagyon nagyot fog robbanni. Kezdők voltunk. De akkor abból úgy „feltankoltunk”, hogy még most is van belőle készleten (nevet). Utána kezdtünk el kisebb állatkákat készíteni, amit szívesebben megvásároltak a szülők.
Meg kellett tanuljuk azt is, hogy jobban működik a face-to-face vásárlás a mi esetünkben, mint az online értékesítés.
Ha a gyerekek meglátják, és megtetszik nekik, a szülő megveszi, de nem fog rákeresni, hogy hol lehet ilyent találni. Van, akinek annyira bejöttek ezek a mozgó kis állatkák, hogy gyűjteni kezdte, és egy egész állatkertre való van már neki. Számomra mindig fontos volt, hogy az állatkáim a természetes színeikben legyenek nyomtatva, úgy, ahogy a természetben is láthatjuk őket. Tényleg arra törekszem, hogy ha az a medve barna, akkor barna legyen, és nem lila, holott kaptam ilyen visszajelzést vagy kérést, hogy nyomtassak lila tehenet. De nem fogok lila tehenet nyomtatni, az biztos. Sajnos a rajzfilmekben sok már a piros kutya, sárga macska, és úgy gondolom, a gyermekek nem kellene hozzászokjanak ahhoz, hogy az állatoknak más színük van, mint igazából. Úgyhogy én ehhez ragaszkodom. Nagyon ritkán, kérésre készül egy-egy nem tipikus állat, de készleten sosem lesz. Sok tervem van még. Szeretnék az állatkák mellé ismeretterjesztő kártyát, fotóval, rövid leírással, érdekes infókkal, remélve, hogy a szülő felolvassa majd a gyereknek.
• Fotó: Kristó Kinga archívuma
– Hol tudnád magad még elképzelni, milyen más szakmában?
– Mindig több mindennel foglalkoztam, és most vagyok ott, hogy egy dologra szeretnék fókuszálni, szeretnék megállapodni. Persze, néha egy-egy nehezebb időszakban elgondolkozom, hogy talán jobb lenne elmenni egy nagy gyárba mérnöknek, nyugodtabb lenne, de aztán helyrepofozom magam, hogy ez az alkotás része, ez nem lenne meg ott, és nagyon hiányozna.
– Most a helyeden érzed magad?
– Az elmúlt pár évben voltak hullámvölgyek rendesen, de nem szeretném ezt abbahagyni. Szeretném, ha egyre többen megismernék a termékeimet, és ne legyen többet „űrlény” kategória, hanem akár része legyen a mindennapjainknak, ott legyen a 3D nyomtató a háztartásokban. Én bízom ebben, és biztat az, hogy látom, van jövője.
