• Fotó: Muhi Balázs archívuma
– Divatszó lett az OCD, ma már sokan jelzőként használják, miközben a legtöbben nem tudják, mit takar valójában.
– Az OCD kényszerbetegséget jelöl, és arról szól, hogy az embernek van egy erős, néha extrém késztetése valamire. A közösségi médiában gyakran mutatják úgy, hogy az OCD-s ember környezetében muszáj mindenhol tökéletes rend legyen, hogy a szupermarketben az összes piros alma egy sorban legyen, a papucsok az uszómedence előtt szépen legyenek elrendezve stb. Na, ez rám pont nem igaz. Én minden vagyok, csak rendmániás nem. Emiatt nem gondoltam, hogy OCD-s lennék, mielőtt diagnosztizáltak. Inkább ADHD-ra tippeltem (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar), de aztán kiderült, hogy nekem is van pár olyan furcsaságom, ami egyfajta kényszer.
– Mondasz egy-két példát?
– Nem szeretek késni, mindig nagyon pontos vagyok, sőt, legtöbbször tíz perccel hamarabb megérkezem. Ha van egy programom délután öttől, egész nap azon stresszelek, hogy időben ott legyek.
Van, hogy tizenhat ébresztőt is berakok magamnak, hogy keljek fel időben. Nálam azonban ez a kényszer a legnagyobb mértékben az étkezéssel kapcsolatban jön elő.
Érzelmi evő vagyok, plusz erre rájön az OCD, így túleszem magam. Mások, ha vesznek egy tábla csokit, megesznek belőle egy-két cikket, míg én meg kell egyem az egészet, mert úgy érzem, csak akkor van befejezve az a tevékenység, ha semmi sem marad a csokiból. Emlékszem, gyerekként a spagettihez mindig kellett szósz és sajt. Ha a sajt lemaradt, óriási probléma volt. A spagettit sajttal kell enni, más opció nem létezett. Vagy tegyük fel, vettem kekszet, akkor kellett mellé tej, mert a kekszet nem nagyon élvezem tej nélkül. Úgy szoktam meg. Próbáltam egyszer tej nélkül megenni, de akkor vettem egy doboz kekszet, és az egészet megettem. Aztán mivel már úgyis mindegy volt, elmentem az üzletbe, vettem még egy doboz kekszet, tejet is mellé, és azt is megettem.
• Fotó: Muhi Balázs archívuma
– Mit érzel ilyenkor?
– Az van bennem, hogy nem lett végrehajtva valami, mintha a protokollból hiányozna egy dolog. Mondják még az OCD-sekről, hogy folyton kezet mosnak. Az sem azért van, mert úgy érzik, mocskos a kezük, hanem olyan érzés az, mintha meg sem lett volna mosva. Én egy videójátékban sem tudok egyik szintről továbblépni a másikra, ha minden lehetséges dolgot meg nem csináltam. Ha valami kimarad, bepánikolok. S bár rendetlen vagyok, a napom beosztását illetően maximális hatékonyságra törekszem. Ha sok mindent el tudok intézni, boldog vagyok, de ha például fél tízig alszom, úgy érzem, a nap elúszott, és nincs a napnak semmi értelme, ideges is leszek, és este sem tudok aludni.
– Nem lehet ezt irányítani?
– Gyakran próbáltam irányítani magam, de nem jött össze. Ritka az, amikor például meg tudok enni úgy valamit, hogy félre is tudok rakni belőle. Ha megrendelek egy nagy pizzát, azt mind megeszem. Nem hagyok belőle semmit, semmiféleképpen. A mindent vagy semmit törvény alapján működöm. Viszont kutatás szempontjából ez nagyon jó, mert ha van egy kutatási témám, egyre mélyebbre akarom ásni magam benne és minél többet meg akarok tudni az adott témáról.
– Az OCD társul nálad más betegségekkel is?
– Szorongás és autizmus lehet, de ezekkel nem diagnosztizáltak. Ám ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor például a rugalmatlanság feltűnik. Nem szerettem, ha nem az a program zajlott egymás után, amit megbeszéltünk.
Édesanyám gyakran csinált spontán programokat, így hozzászoktam ahhoz, hogy van ilyen. Érzékenyített erre, hogy nem fog összeomlani az életem, ha közbejön hirtelen valami.
Most ezt gyakorlom az étellel. Van egy olyan feladatom, hogy minden étkezésnél hagyjak meg valamit, akár csak egy borsószemet vagy egy cikk csokit az egész táblából, hogy ne azt érezzem, ha megmarad valami, az egész nap „elúszott”, hanem mondogassam magamnak, hogy ez jó volt, jólesett, holnap is fogok enni még belőle.
– Hogyan viszonyul mindehhez a környezeted?
– Nagyrészt megszokták, és viszonylag enyhe OCD-m van, talán pont azért, mert édesanyám gyerekkoromban érzékenyített arra, hogy könnyebben fogadjam a változásokat. Ezért hálás is vagyok neki. De a múltkor például egy barátommal három napig nem beszéltem, mert bár én nem szeretek filmeket letölteni a laptopomra, ő mégis letöltötte, mert akartunk közösen filmet nézni. Persze teljesen jogos volt, hogy letöltötte, én is akartam filmet nézni, de azt mégsem tudtam elfogadni, amit tett.
• Fotó: Muhi Balázs archívuma
– Szóval, tudod ezt kívülről nézni, reflektálni arra, hogy egy szituációban rosszul reagáltál?
– Igen, és az érzelmeimet is ki tudom fejezni, el tudom mondani. Most például irigylem az évfolyamtársaimat, akiknek sikerült a rezidens vizsgájuk, mert az enyém nem. Nekem rosszul esik, hogy nem sikerült, de tisztelem őket, és még mindig a barátaim, akiknek jót kívánok, de tényleg kicsit irigy vagyok rájuk.
– Apropó, miért éppen fogorvosnak készültél?
– Nem fogorvosnak készültem. Embereken akartam segíteni, általános orvos szerettem volna lenni, kutatni, de nem jutottam be. A fogorvosin viszont volt még hely, így beiratkoztam oda, lássuk, tetszik-e, és nem is gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni. Már másodéven elhatároztam, hogy elkezdem írni az államvizsgadolgozatot.
Ez is az OCD része, hogy mindent előre el akarok intézni, hogy tökéletes legyen.
A téma kapcsán lyukadtam ki a sérült emberek fogápolásánál, amire úgymond rátettem az életem. Ezzel akarok foglalkozni. Sokat kutattam a témát, és több szempontból megvilágítva is bemutattam a témát a TDK-kon (tudományos diákköri konferencia). Lukács Krisztina doktornővel közösen kutattuk, ő most Székelyudvarhelyen dolgozik, és hála neki, sikerült 111 gyereket megvizsgálni, kutatni.
– Az OCD-t csak nemrég diagnosztizálták nálad.
– Igen, ötödéves egyetemista voltam. Tulajdonképpen a TDK-hoz köthető, mert az egyiken épp ezért a témáért egy másik embert díjaztak, aki közben csatlakozott a kutatásomhoz. Ez nagyon szíven ütött. A vezető tanáromnak ezt ki is fejtettem, hogy ez egyáltalán nem volt korrekt, hogy én ennyi munkát belefektettem, mindenki az én nevemen ismerte a kutatást, és másnak adják oda az elismerést…
Kifordultam magamból, elkezdtem már irracionálisan beszélni, volt bennem indulat is, és ekkor kerültem szakemberhez.
Ott beszéltem az ételhez fűződő viszonyomról is, és előbb azt hitték, bulimiás vagyok, mert sokszor kihánytam, amit ettem, de aztán rájöttek, hogy én nem hánytatom magam, én gyakorlatilag annyit eszem, hogy nem bírja a testem. Ez világított rá a kényszerbetegségre. A pszichiáter mondta, hogy ez nem a világ vége, nem befolyásolja a karrieremet, csak próbáljam meg irányítani.
• Fotó: Muhi Balázs archívuma
– A diagnózis hogyan hatott rád?
– Kicsit békésebb lettem, mert legalább megtudtam, mi van velem. Én a bizonytalan, kiszámíthatatlan dolgokat nem szeretem. És itt jön az irónia, hiszen fogorvosként azt választottam, hogy sérült gyerekekkel foglalkozom, nekik szentelném a karrieremet, akik ugye kiszámíthatatlanok. De ha ezt átprogramozom magamban, és más célt tűzök ki magam elé, akkor ezt el tudom fogadni.
– És milyen célt tűztél ki?
– Elkezdtem a mesterit a sérült gyermekek fogorvoslása témában. A fő célja ennek a fogorvoslásnak az lenne, hogy ha egy sérült vagy különleges gyereknek fogorvosi beavatkozásra van szüksége, akkor ne kelljen feltétlenül altatni őt. Persze van olyan, amikor ez elkerülhetetlen, de a megelőző beavatkozásokkal tudjuk húzni az időt. Például egy professzionális tisztítás sokat segíthet, de tömni is lehet altatás nélkül is. De
talán az egyik legfontosabb, hogy megbarátkozzanak a fogorvosi rendelővel, hogy elérjük, hogy eljöjjenek, és kitátsák a szájukat, mert ez sok esetben szinte lehetetlen küldetés.
Most fogom elkezdeni ezt a munkát egy rendelőben, és ha elérem azt, hogy betömjem a fogát egy gyereknek altatás nélkül, még akkor is, ha nem lesz tökéletes, akkor az már siker, mert elértem valamit, ami addig lehetetlennek tűnt.
• Fotó: Muhi Balázs archívuma
– Az OCD-nek számodra mi a negatív és mi a pozitív hozadéka?
– Negatív hozadéka az étellel való kapcsolatom. Bár próbálkozom, sohasem lesz olyan a kapcsolatom az étellel, mint mindenki másnak. Ha veszek egy rúd szalámit, akkor meg akarom enni az egészet.
A rekordom az, hogy vettem egy vödör gumicukrot, és két nap múlva már nem volt belőle egy sem.
És az a baj, hogy fizikailag rosszul vagyok utána, mert nem lehet egyszerűen megenni ekkora adagokat, és nagyon egészségtelen is. Kapcsolatokban sem vagyok jó. Sokszor nem értem az embereket. Nekem meg kell mondani konkrétan a dolgokat, nem értek a kombináláshoz. A programváltozás is zavar, nem vészes, de le kell üljek, újrafogalmazzam magamban a történetet, és akkor megyek tovább.
– És mi a pozitívuma?
– Például az, hogy nem tudom megunni a dolgokat. Imádok origamizni, ez is egyik megszállottságom. Ha leülök, több százat, ezret hajtogatok, miniatűrt is, hajlamos vagyok elmenni a végletekig. Sokszor filmnézés közben is origamizok. És hát a a kutatásban is érzem a pozitívumát.
– Gyakran probléma gyerekeknél, hogy a szülők félnek a diagnózistól. Te hogy látod, miért fontos, hogy időben szakemberhez forduljanak, és kiderüljön az esetleges diagnózis?
– Megértem, hogy fájhat a diagnózis, értem, hogy miért tagadják, miért félnek tőle a szülők. De ha megtudjuk, mi áll a sok probléma hátterében, akkor tudunk rajta segíteni a legtöbbet. Én például, miután megtudtam, hogy OCD-m van, nagyon sokat fejlődtem, és ezt a barátaim is látják. Egy diagnózis (OCD, autizmus, ADHD) még nem azt jelenti, hogy buta az ember, hanem ezt úgy kell elképzelni, mintha egy Magyarországon élő ember japán nyelven próbálna érvényesülni. Nem értik őt az emberek. Ezért segítség kell neki. És a segítség nem abból áll, hogy elizoláljuk az emberektől, hanem abból, hogy megtanítjuk, hogyan értsék meg egymást.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. januári számában jelent meg.
