• Fotó: Sárosi Ágota archívuma
– Hospice és palliatív ellátás – sokan nem tudják, mit takarnak ezek a fogalmak. Te hogy kerültél erre a területre?
– Először sebészeten dolgoztam egy magánklinikán mint betegápoló, majd asszisztensi diplomát szereztem, és nővérként folytattam a munkát. Aztán egyszer a klinika palliatív osztályán szükség volt személyzetre, mert nem volt elég alkalmazott, és egyik kolléganőmmel felváltva mentünk segíteni. Nekem megtetszett az ottani munka. Addigra már elég volt nekem a sürgősségből, a folyamatos rohanásból, azt éreztem, már nem kell az az adrenalin, az a stressz, ami ott van. Inkább egy nyugodt munkahelyre vágytam. Az osztályvezető főorvos meg is kérdezte, maradnék-e, és maradtam. Akkor még nem igazán tudtam, mit vállalok.
– Hová kerültél? Mivel foglalkozik az, aki a palliatív ellátásban dolgozik?
– A palliatív osztály tulajdonképpen egy olyan kórházi részleg, ahová a gyógyíthatatlan, életük utolsó időszakát élő betegek kerülnek. Az osztályon az életminőségüket próbáljuk javítani. Itt már nem a beteg meggyógyításán van a hangsúly, hanem a szenvedés csökkentésén.
Próbáljuk enyhíteni a fizikai tüneteket: fájdalom, rosszullét, hányinger, és próbálunk figyelni a lelki, a szociális és a spirituális igényeikre is.
Ez utóbbi azonban gyerekcipőben jár nálunk, papra van igény, az utolsó kenetet elég sokan igénylik, kérik, amióta azonban ott dolgozom, még nem találkoztam olyannal, aki kérte volna, hogy beszélgessünk Istenről vagy a halálról.
– Egyáltalán nem akarnak olyankor már beszélgetni az emberek?
– Dehogynem! Vannak, akik hónapokig az osztályon vannak, tudjuk az egész életüket. Ennek megvan a veszélye is, mert egyesekhez akarva-akaratlan közel kerülünk. Ezért próbálunk távolságot tartani, de nem mindig sikerül. Egyébként nekem onnan van az egyik legjobb barátnőm is. Az osztályon halt meg a férje, ő pedig barátnőm lett. Vannak olyan páciensek, akik mai napig visszatérnek álmaimban, de nagyon sok hozzátartozóval is tartom a kapcsolatot, elbeszélgetünk. Mi itt a betegeket és gyakran a családtagjaikat is segítjük abban, hogy hamarosan elérkezik a halál pillanata. Ez egy teljesen más része az egészségügynek.
• Fotó: Sárosi Ágota archívuma
– Mert itt nem gyógyítás van, hanem mi?
– Lezárás, befejezés, megbékélés, nyugalom. Sokszor látom a nyugalmat, főként azoknál, akiknek nagyon nagy fájdalmuk van, és azt követően, ha sikerül megtalálni a módot, hogy megszüntessük a fájdalmat. A fizikai dolgok mellett
a nyugalom még azoknál érkezik meg, akik le tudja zárni a dolgaikat, el tudnak búcsúzni, fel tudnak készülni a halálra.
Gyakran nem is a betegnél kérdés, hogy elfogadja-e, itt a vég, hanem a hozzátartozóknál.
– Biztosan emlékszel arra, amikor az első páciensed meghalt…
– Tisztán emlékszem. Nyolc hónapja volt már bent a bácsi, és tudtuk, hogy hamarosan vége. Bajban voltam: mit kell ilyenkor tenni? A kollégák mondták, hogy „Ott ülsz mellette és fogod a kezét.”. „Egy idegen embernek?” – kérdeztem. Akkor még nem voltam erre felkészülve. Csak az ablakból tudtam nézni. Aztán meghalt. Azóta megtanultam ezt a fajta gondoskodást. 2013-ban kerültem oda, és ma már én is fogom a haldoklók kezét, bent ülök velük, és ott vagyok velük az utolsó pillanatokban.
– Hogyan éli meg az ember élete utolsó időszakát?
– Sokan bezárkóznak, már készülődnek, egyedül szeretnének lenni, míg mások társaságra vágynak. Volt olyan betegem, aki kérte, legyek ott mellette, még a papírmunkát is a szobájában végeztem el, mert nem szeretett egyedül lenni. Már csak az, hogy hallotta, zörgetem mellette a papírokat, hogy bent vagyok mellette, már az megnyugtatta. De volt olyan is, amikor egy kolléganőmmel ültünk be egy beteghez, hogy ne legyen egyedül, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, és egyszer csak a néni már nem volt életben. Szépen elment.
Rengeteg olyan helyzet is van, amikor a családtagok „nem hagyják” elmenni a hozzátartozót, ott ülnek mellette, és ez visszatartja a haldoklót.
Sokan nagyon félnek a haláltól, mert nem tudják, milyen, és sok családtag ezért nem tudja elengedni a szerettét, és húzzák az időt, amíg csak lehet. Számtalan ilyen eset van, hogy amikor ott hagyják egy rövid időre, akkor történik az eltávozás. De olyan is van, hogy hazavárja egy beteg külföldről a gyermeket, az unokát, és amikor megérkezik, akkor tud nyugodtan elmenni. Mindaddig kitart, bár az összes eredmény azt mutatja, hogy nem kompatibilis az élettel, és mégis kitart, megvárja, hogy hazaérjen az az ember, akitől el akar búcsúzni.
– Gondoltad volna valaha, hogy az egészségügynek ebben az ágában fogsz dolgozni?
– Soha. Én mindig az adrenalint kerestem. Menni, életeket menteni, úgy, ahogy azt a tévében látni, de aztán a szülészeten volt egy érdekes élményem. Pedig alig két hetet voltam ott. Egy kis helyen olyan sokan összegyűltek: a szülőorvos, a bábaasszony, a férj, az újszülöttgyógyász, hogy az a kérdés kavargott bennem, szegény nő nem tudja nyugodtan megélni élete egyik legfontosabb pillanatát. Ezzel szemben
ezen az osztályon, ahol most dolgozom, ott van a nyugalom, a csend, a béke.
Azt érzem, itt jobban tudok segíteni, segíteni abban, hogy az ember átmenjen a másik világra, mint abban, hogy egy gyermek megérkezzen erre a világra. Ebben a feladatkörben sokkal jobban magamra találtam.
– Viszont ez is egy olyan segítői munka, ahol nagyon könnyű kiégni, hiszen megterhelő lehet ennyi életen végén levő emberrel találkozni.
– Én kibeszélem magamból, ha már nagyon felgyűlt, mert nálam is voltak már olyan pillanatok, amikor elszakadt a cérna. Nekem ki kell mondani, és nem is kell feltétlenül megértsenek, csak hadd mondjam ki magamból. Sokan nem értik meg, miért csinálom. Megkérdezik: te végignézed, ahogy valaki meghal? Igen, én ott vagyok, végignézem. Lehet, hogy sokak számára furcsa, de akármilyen furán hangzik, én szeretem a munkám.
• Fotó: Sárosi Ágota archívuma
– A halál nagyon tabusítva van társdalmunkban. Te viszont elég gyakran találkozol vele. Szerinted milyen a halál? Milyen meghalni?
– A halál természetes dolog. Sokan nem tudják, mikor következhet be. Bármikor! Erre nem lehet felkészülni. Sokan azt hinnék, ha beteg vagy, és tudod az orvosi eredmények alapján, hogy már nincs sok hátra, talán fel tudsz készülni. Nem lehet. Ez nem egy olyan dolog, hogy tudod, mit akarsz főzni, elmész, bevásárolsz, megfőzöd és kész. Talán, ha többet beszélnénk róla, picit könnyebb lenne. Talán. De
az elválás mindig nagyon nehéz. És amikor tudod, hogy örökre történik, jóformán elfogadhatatlan.
És attól is függ, mikor érkezik el a halál, mert nem mindegy, és az sem, hogyan élted az életedet. Tavaly szakosodtam a palliatív ellátásra, volt egy féléves képzés, és ott nagyon sok új dolgot tanultunk. Elgondolkodtam azon, hogy vajon jogunk van-e dönteni arról, hogy szenvedni akarunk, vagy mihamarabb távozni. Mi egy magánkórház vagyunk, és itt alá kell írni, hogy kér-e valaki újraélesztést vagy sem. Sokszor ezt a családtagoknak kell aláírni, és van, aki úgy dönt, hogy nem akarja, hogy húzzák a szenvedést. Szerintem ezekről is beszélni kellene egymással.
– Amikor legelőször láttál valakit meghalni? Ilyennek képzelted, hogy így történik?
– Valami hasonlóra gondoltam. Mi, az osztályon dolgozók amellett, hogy beadjuk a gyógyszereket, ápoljuk a betegeket, próbáljuk kitalálni, megfejteni, hogy kinek mi a jó, mit szeretne és mit nem. Ezt kellene szem előtt tartani a hozzátartozóknak is, hogy mit szeretne a családtag. Persze ha nem ápolóként, asszisztensként vagy benne, akkor biztosan más. Egyik kollégám mondta, miután az apját behozták, és itt halt meg, hogy „Ágó, olyan más, amikor te vagy benne a helyzetben.” Vannak egyébként csúnya halálok, és vannak szépek, amikor valaki egyszerűen csak elalszik. Volt ilyenben is részünk.
Sokan kómába kerülnek, nincsenek maguknál, de biztos vagyok benne, hogy úgy is éreznek. Több embernél láttam és észleltem, hogy összerezzennek, valahogy az is látszik rajtuk, hogy aki bemegy hozzájuk, azt szeretik vagy sem.
Érezhető, látható, ha olyan családtag látogatja meg, akivel harcban van, akivel konfliktus van, vagy olyan érkezik látogatóba, akit szeret. Persze aztán eljön az utolsó fázis, amikor már elengednek mindenkit, nem figyelnek a külvilágra, amikor már csak magukban vannak.
– Azt érzik, hogy mennyi idő van még hátra?
– Azt nem. A mi osztályunkon ugyanis főleg végstádiumban levő rákos betegek vannak. Van, amikor sírva könyörögnek, hogy legyen már vége. Ez sokunkat megvisel, és ilyenkor nehéz segíteni is. Nem érzik, hogy mikor érkezik el a vég, talán csak a legutolsó percekben, amikor már tényleg itt a búcsú ideje.
– Te félsz a haláltól?
– Én kíváncsi vagyok a halálra. Nem szeretnék meghalni, de kíváncsi vagyok rá. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha meghalnék, akkor vajon utána az élet hogyan megy tovább… nélkülem. Én szívesen beszélek a halálról, de azt tapasztalom, hogy nincs kivel, még a munkában sincs.
Muszáj valahogy a saját magunk pszichológusának lennünk egy idő után, mert másképp nem lehet.
Fiatalkoromban volt nekem is egy komolyabb betegségem, és volt akkor olyan gondolatom, hogy ezt így nem akarom csinálni, de aztán jött valami erő, ami azt sugallta, hogy muszáj tovább csinálni, mert valami célom van. Most, hogy ez-e a célom, hogy másoknak segítsek, nem tudom, de valószínű. Azon túl, hogy szeretném a gyermekemet látni felnőni, megnősülni, én nem félek a haláltól.
• Fotó: Sárosi Ágota archívuma
– Szerinted mi a legnagyobb feladata a palliatív osztályon dolgozóknak?
– Segíteni elfogadni, hogy itt a vég. Segítenünk kell a betegeket abban, hogy elfogadják a helyzetüket, hogy megbékéljenek vele, és próbálják lerendezni a dolgaikat.
– Mi a legnagyobb tévhit, szerinted, a munkáddal vagy az egész témával kapcsolatban?
– Nem tévhit, de mindenképpen szeretném elmondani, hogy mennyire fontos lenne, ha a palliáció valóban palliáció lenne, vagyis ez az időszak, amit itt tölt a beteg, az legyen szenvedésmentes, enyhítsük a tüneteket, a fájdalmat, és legyen nyugalom körülöttük. Hagyjuk nyugodtan meghalni őket. Hatalmas tévhit viszont az, hogy a morfium öl. Nem, a morfiumot akkor adjuk, amikor valakinek óriási fájdalmai vannak, és bizony megszünteti azt, és attól nyugodt lesz. A fájdalommal küzdő betegnél az egyetlen fontos dolog, hogy ne szenvedjen.
– Nem mindenki alkalmas erre a munkára. Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy valaki palliációban dolgozzon, milyen tulajdonságok szükségesek?
– Nagyon fontos az empátia. Mindenfélével találkozunk az osztályon, és nagyon sokszor minket támadnak a betegek is, a hozzátartozók is. Van, amikor tizenhét betegem van, és nem tudok egyszerre mindenkinél ott lenni. Rengeteg az elvárás, és ezért szükség van türelemre is. Amit megtanultam, hogy itt a betegnek mindig igaza van.
Nem szabad bagatellizálni a tüneteket, mert esetükben pszichés okai is lehetnek a tüneteknek: pánikroham, légszomj stb. Fontosabb ilyenkor megérteni a beteget, elfogadni, hogy ő ezt érzi, és megnyugtatni őt.
Kitartás, türelem és megértés kell ide. Megértés nélkül nem lehet. Soha nem ítélkezem senki döntése felett, hiszen ilyen helyzetben csakis a beteg érzi a legjobban, mi a jó neki. Se jogom, se szándékom soha senki döntése és érzése fölött ítélkezni. Akármennyire bele tudom magam képzelni egyesek helyzetébe, az ő életük, az ő döntésük, az ő fájdalmuk és ez nekem szent. Hogy az a beteg (és hozzátartozó) érezze, hogy maximálisan el vannak fogadva és megértve. Nekem ott, abban a helyzetben csakis az a fontos, hogy a betegnek (és hozzátartozónak) könnyebb legyen, és megtegyek mindent, amit tudok.
– Mit szeretsz a munkádban?
– Szeretem a munkámat, mert itt fontosnak érzem magam. Azt érzem, itt szükség van rám, itt tudok segíteni. Sokszor, amikor a betegek meglátnak, felcsillan a szemük, és olyan nagy elégtétel ez nekem, hogy az élet egyik legfontosabb részénél tudok segíteni.
korábban írtuk
Kádár Tibor-Sándor: Az erdei iskola hosszú távú befektetés
Van egy minőségibb élet az online téren kívül – vallja, és minden programja révén ezt próbálja bizonyítani is Kádár Tibor-Sándor, aki nem csak gyerekeknek tart erdei iskola foglalkozásokat Erdély-szerte, de immár ilyen jellegű képzéseket is.
