Nagy port kavart a népszerű streaming-csatorna Kamaszok című minisorozata, amikor megjelent: most, amikor ennek a cikknek a megírására készültem, újranéztem. Az én fiam már kiskamasz, így kiváltképp mellbe vágtak a képsorok.
A közösségi média romboló mögöttes világa mellett talán ugyanilyen meglepő lehet, hogy mintha a serdülőkor korhatára lejjebb csúszott volna. Egyértelműen megfigyelhető a biológiai akceleráció a mai generációknál, erősíti meg Asztalos Lehel, aki három évtizedes iskolai tanácsadói tapasztatára alapoz, amikor kifejti: egyre hamarabb indulnak el azok, az akár hormonális folyamatok is, amelyek a serdülőkorra jellemzők. „Pontosan ezért egyre korábban kellene kezdeni foglalkozni azokkal az – akár a pszicho-edukációs vagy pszichoszexuális fejlődéssel kapcsolatos – problémákkal, amelyek 20-25 évvel ezelőtt valamikor hetedik-nyolcadikos korban voltak aktuálisak. Nem lehet túl korán kezdeni. Akár már másodikos korban, tehát a 9-10 éves kissrácokkal beszélni kellene ezekről a témákról” – hangsúlyozza a szakember.
Minden korábban kezdődik
A fiúknál, ha szexről, szexualitásról van szó, sokkal inkább fókuszban van a testiség, mint a lányoknál. „Mi sokkal kevésbé vagyunk romantikus alkatok, tehát hogyha párkapcsolat vagy nemiség kerül szóba, akkor az egyértelműen elsősorban a testiségről szól” – magyarázza Lehel. Mivel a biológiai akceleráció következményeként ezek a folyamatok korábban indulnak el a kiskamaszoknál, sokkal korábban kezdenek kutatni a téma után, és korábban találkoznak olyan tartalmakkal vagy témákkal, amelyekre sem mentálisan, sem érzelmileg, tapasztalati szinten pedig nyilván nincsenek felkészülve. „Elkerülni vagy megakadályozni még a legtudatosabb, legodafigyelőbb szülőnek sem sikerül azt, hogy nagyon korai időszakban a kisfia ilyen tartalmakkal találkozzon. Tulajdonképpen önmagában nem ez a baj, hanem az, hogyha ezeknek a serdülő fiúknak nincs a környezetében egy olyan felnőtt, akihez bizalommal fordulhatnának, akinek feltehetik a kérdéseiket, a kételyeiket, félelmeiket, szorongásaikat. Így maradnak a kortárs csoportok, ahol megbeszélik, de a kortárs csoportban senki nem annyival érettebb a többieknél, hogy valóban érdemben tudjon válaszolni a kérdéseikre, vagy eloszlatni a tévhiteket, szorongásokat” – ecseteli a szakember. A folyamat részeként
késő serdülőkorban a fiúk nagyon sok elakadással indulnak a párkapcsolatokban, tévképzetekkel, szorongással, félelmekkel, azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell egy férfinak működni egy párkapcsolatban, mitől lesz jó szexuális partner, vagy mitől nem lesz az.
A párkapcsolatok szimmetrikusságáról nem is beszélve, hisz az, amit a pornó közvetít, egyértelműen egy alá-fölérendeltségi kapcsolat. És akkor jönnek a kudarcok, a serdülő fiú pedig nem érti, hogy neki miért nem megy, nem érti, hogy a visszajelzések miért azok, amik a lányok részéről. „A folyamat odáig gyűrűzik – és sajnos gyakran találkozom ilyennel a munkám során – hogy serdülő fiúk, fiatalemberek szexuális gondokkal küzdenek, adott esetben merevedési problémákkal. Nem szervi okok miatt, hanem a szorongások, félelmek miatt” – tudjuk meg.
Példakép, de hiteles?
Egyértelműen paradigmaváltás történt a férfiideálok terén is, hiszen ma már nem az a férfias, mint 20-25 évvel ezelőtt. A mai serdülőfiúk is megtalálják a példaképeiket, ám látszólag egyre kevesebb a hiteles férfi körülöttük. „Azt hiszem, hogy ez azért van, mert a felnőtt társadalom egyre kevésbé érti a ma serdülőjét. És mivel a felnőtt társadalom egyre kevésbé érti, hogy mi történik ma egy serdülővel, ezért egyre kevésbé tud támogató lenni. Mert igazából nem is tudja, hogy miben kéne támogatónak lenni, vagy hogyan kellene jól támogatónak lenni?
A kapocs hiányzik. Vagy a kommunikációs csatorna”
– mutat rá Lehel.
A mi térségünkben ugyanakkor továbbra is probléma, hogy hogyan neveljük a fiainkat. E téren nem történt még paradigmaváltás: hiszen a fiúk nem sírnak, az nem férfias. Semmi olyan érzelem megnyilvánulásának, ami szomorúságról, elkeseredésről, félelmekről, elakadásról szól, nincs helye itt, úgy szocializáljuk a fiainkat, hogy ez nem férfias dolog. Ez olyan „picsogás”, csajos dolog…
Elfojtás, szorongás, majd addikció
Nem is tanulják meg azt a mai serdülő fiúk sem – ahogyan valószínűleg az apáik sem tanulták meg –, hogy ezek pont úgy érvényes érzések, mint minden más. Egyszerűen szinte egyetlen olyan fórum vagy helyszín sincs az életükben, ahol ezeket csatornázni tudnák valamilyen módon, ezért
sokkal inkább ki vannak téve a serdülő fiúk bármilyen függőségnek, mint a lányok.
„A rengeteg szorongást, félelmet, elkeseredést, egyáltalán diszkomfortérzést valamilyen módon kezelni kell, csatornázni kell, le kell engedni a szelepeket. Nagyon gyakori az, hogy valami külső tényező lesz az, ami segít a csatornázásban, ami lehet viselkedési addikció, de akár szerhasználat is” – figyelmeztet a szakember.
Elfilterezett valóság
Bár vitathatatlanul sok előnye is van, a közösségi média rettentően ártalmas is lehet, főként a serdülők esetében. A szakember tapasztalata szerint az online ismerkedés rengeteg kudarcélménnyel is jár. A fiúk például nagyon kozmetikázott valóságot látnak a lányokról, a való életben történő találkozás pedig gyakorta csalódást okoz. „A közösségi médiák megjelenése előtt ismerkedni csak úgy lehetett, hogy találkoztam a kislánnyal, láttam a pattanásait, láttam, hogy izzadt a blúza, vagy föl kellett kérni táncolni, és éreztem, hogy izzad a tenyere.
Élő kapcsolódás volt ez mindenféle módon, akkor, ott valóban azt kapta a valamikori serdülő, ami a realitás volt. Ehhez képest most az online térben minden nagyon filterezett” –
magyarázza Lehel. Az online kommunikáció másfajta technikát igényel, mint az élő párbeszéd, azok a szociális készségek, amelyek a világban való kapcsolódáshoz szükségesek, egyre inkább visszafejlődnek.
Beszélni kell róla
Szülőként mindez rettentően ijesztő: eszköztelennek, tanácstalannak érezhetjük magunkat. Tennénk mi, de mit? Elsősorban meg kell tanítani a fiúknak, hogy saját maguk számára, majd a környezet számára is megfoghatóvá, „kihangosíthatóvá” tehessék azt, ami bennük zajlik: a szorongásaikat, félelmeiket, elakadásaikat is. „Meg kell tapasztalják, hogy a felnőtt társadalomban lehet olyan támogatókat keresni, akikkel beszélhetnek a szorongásaikról, félelmeikről, fantáziáikról, elakadásaikról. Hogyha ez megvalósulhatna, akkor nem lenne szükség külső tényezőkre, nem lenne szükség arra, hogy valamilyen pótszerrel csatornázzák a belső rossz érzéseket. Párkapcsolati szinten, vagy a szexualitás terén is működőképes lehetne az, hogy mondjuk
egy kezdődő párkapcsolatban alapértelmezett lehessen egy fiú számára is, hogy pont úgy beszélünk a fantáziáinkról, félelmeinkről, szorongásainkról, szégyenérzetünkről, mint ahogy beszélünk arról, hogy mit reggeliztem”
– hangsúlyozza a szakember.
Az „érzelmi neveléssel” kellene tehát szisztematikusan foglalkozni – summázunk: egészen kisiskolás kortól heti legalább két alkalmat szentelni a témának, ami nem csak pszicho-szexuális edukációról, hanem például az asszertív kommunikációról, az érzelmek felismeréséről is szól. Ideális esetben pedig a fiúknál szakképzett férfi kellene, hogy ezeket a foglalkozásokat vezesse. De hát, tudjuk: messze vagyunk mi még az ideálistól. Mit tehetünk tehát ma, hogy holnap jobb legyen a fiainknak? Megtaníthatjuk őket arra, hogy ugyanannyira joguk van a negatív érzések – bánat, szomorúság, elkeseredés – kifejezésére, mint a lányoknak. S mindeközben a felnőtt férfiaknak is megelőlegezhetnénk ezt a jogot.
