• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
Mifelénk, Erdélyben, főleg vidéken, a kisebb városokban még mindig furcsán néznek a pszichológusra, de arra is, aki hozzá jár – persze, ha kiderül. Az ok talán az, hogy évtizedekig próbálták „elhallgattatni” a szakmát, és alig létezett, alig működött néhány mentálhigiénés szakember. Mostanra már majdnem mindenhol elérhető egy-két pszichológus, iskolákban, klinikákon, magánpraxisban. A média is ismertté tett néhány nagy nevet, pszichológiai témájú kötetek válnak sikerkönyvvé, egyre több lélektani előadás, tévé- és rádióműsor, újságcikk születik ebben a témában. Mégis úgy tűnik,
ez még mindig nem jelenti azt, hogy annyira természetes lenne lelki segítőhöz fordulni, mint ahogy fogorvoshoz megyünk,
amikor begyullad a fogunk, vagy csak épp az éves (megelőző!) ellenőrzésre jelentkezünk be. Vajon miért?
Számtalan tévhit kering a lélekgyógyászokkal kapcsolatosan. Az egyik ilyen, hogy a pszichológus belénk lát, azt is látja, amit mi magunk nem szívesen mutatnánk meg, vagy éppen saját magunk előtt is eltitkolunk. Persze, a pszichológus sokat tud az emberi psziché működéséről, az emberi személyiség mozgatórugóiról, a kapcsolatok dinamikájáról – hiszen éppen ezt tanulta hosszú éveken keresztül. De a hiteles szakember barátait, ismerőseit nem diagnosztizálja, nem címkézi, a magánéletében nem dolgozik, de amikor dolgozik, kliense érdekében használja a tudását.
Bizalmas titkok, információk birtokába jut a pszichológus – ettől is sokan tartanak.
Pedig illik tudni, hogy a pszichológust titoktartási kötelezettség terheli minden, a klienstől származó pszichológiai, személyes információval szemben, a terápia során, de utána is! Sokan attól tartanak, hogy a pszichológus manipulálja a kliensét, és olyasmit akar „ráerőltetni”, ami nem az övé. Ez – legalábbis hiteles, képzett, szaktudását felelősséggel használó – szakembernél nem fordulhat elő. Még a hipnózist, imaginációt, relaxációs technikákat alkalmazó lélekgyógyászoknál is az történik, amire a kliens beleegyezését adja!
Főleg a „küldött” klienseknél fordul elő, hogy azt várják el a mentálhigiénés szakembertől, hogy kezelje ki a rossz szokásokból, változtassa meg személyiségét. A rossznak minősített szokások, beidegződések gyökereit valóban gyakran fel lehet tárni – ha a kliens is akarja –, de eltüntetni csak úgy, nem lehet, a feloldásukért, a változásért a kliensnek is dolgoznia kell. Gyakran pedig éppen a kifogásolt személyiségjegyek, viselkedési megnyilvánulások elfogadása segít: ez vagyok én, ezzel kell léteznem úgy, hogy azért ne tegyek keresztbe saját magamnak, és a környezetemnek sem. Meg egyébként is, ki tudja biztosan, hogy mi a rossz, és mi a jó? Helyzetek, viszonyulások, hozzáállás kérdése ez. Az már inkább pozitív
tévhit, hogy a pszichológus tanácsokat ad, megmondja, hogy mit kell tenni, s a probléma – hipp-hopp – meg is oldódik. Hát nem.
Ahogy a fogorvosnál is (hogy az előbbi példánál maradjunk), az egészséges fogakért bevállaljuk a fájdalmat, a lelki krízisek, problémák kezelését sem úszhatjuk meg fájdalom nélkül. Azaz oda kell tennünk magunkat, őszintén kimondani dolgainkat, mert a pszichológus csak abból tud dolgozni, amit megmutatunk neki. Attól, hogy néhány órára elmegyünk, nem változik meg semmi. Akarnunk kell, és együttműködnünk gyógyítónkkal, ha valamit el akarunk érni. A pszichológus tükröt tart, amiben ráismerhetünk magunkra… Biztonságos légkört teremt érzelmeink, gubancaink felleltározásához, kivesézéséhez, mert nem bélyegez, nem ítélkezik, nem címkéz. És támogatásával lépésről lépésre megtalálhatjuk problémáinkra a saját megoldásunkat, a kivezető utat egy hullámvölgyből, megláthatjuk a fényt az alagút végén.
Működőképesebbé tehetjük az életünket
Becsky Borbála pszichológus, mentálhigiénés szakember, pár- és családterapeuta, a Keresztény Lelkigondozói Szolgálat koordinátora Erdélyben. Több mint 20 éve van a pályán, ő a marosvásárhelyi Familia Centrum Egyesület alapítója, és 2006 óta az elnöke. Amit elmond, az talán még plasztikusabban szemlélteti a fentebb elemzett helyzetet.
– Még mindig tabu pszichológushoz járni?
– Igen, és
főleg férfiak esetében tapasztalom, amikor családfőként jelennek meg, de nőben, gyerekben, fiatalban, serdülőben, idősben is benne van az a negatív érzés, az az ellenállás, hogy miért kellene a pszichológus segítsen nekem.
Éppen ezért nagyon sok a küldött ember, akinek orvos, pedagógus vagy valaki más javasolja, hogy keressen fel egy pszichológust. Velük nagyon nehéz dolgozni. Az első néhány alkalom úgy telik el, hogy megküzdünk azzal, hogy a falat ledöntsük.
– Mi lehet ennek az oka?
– Bár én nem kutattam, de az az érzésem, azt tapasztaltam elég hosszú praxisom során, hogy ez egy ilyen magyar kulturális beütés. Mintha lenne egy ilyen genetikai hozzáállás, egy attitűd, hogy „na, ezt meg kell tudjam oldani.”
– Sokan gondolják így, és teszik fel a kérdést: miért kell idegenhez fordulni, és vele megbeszélni a problémát? Miben nyújt többet egy pszichológus annál, minthogy én magam megoldom a bajom, vagy megbeszélem a barátnőmmel?
– Van egy nagyon téves hozzáállás, és ezt érdemes eloszlatni, hogy amikor valaki megérkezik a pszichológushoz, nem úgy érkezik meg, mint egy orvoshoz, aki adott esetben ad egy útmutatást, hogy mit egyél, mit igyál, milyen gyógyszert szedj, hanem úgy, hogy valamiben elakadtak, tehetetlenné váltak. Valami, ami addig működött, nem működik már.
Azt várják el, hogy majd megmondja a pszichológus, hogy mit kell tennem. Ez a téves szemlélet.
A pszichológus nem mondja meg, hanem a terápia – bármelyik módszert használjuk – hozzásegíti az illetőt, hogy megtalálja a megoldást a problémájára, hogy ő maga tudjon továbblépni.
– És lehet, hogy ezt egyedül vagy egy barátnős beszélgetés során nem találja meg.
– Pontosan. A terápia hozzásegíti az embert abban az életciklusban, élethelyzetben, hogy a feltornyosuló akadályokat félresöpörje, és továbbléphessen. Gyakran kerülök olyan helyzetekbe, hogy nem indokolt a terápia annak a személynek, aki felkeres engem. Ez már látszik a legelején, hogy tényleg csak odafigyelés, megértés kell, ilyenkor egy egyszeri találkozó is elég lehet. De van, amikor huzamosabb ideig kell dolgozni, mert rossz az önképe, önértékelése. Virginia Satirnak (amerikai családterapeuta – szerk. megj.) van egy ilyen frappáns mondata, hogy az önértékelés képek sokasága önmagunkról, és azokat, ha nem keretezzük, nem festjük, nem alakítjuk át, akkor rossz énkép alakul ki önmagunkról, amely meghatározza az önértékelésünket, kapcsolatainkat, viszonyulásunkat. Azt a szabályrendszert, amiben felnőttünk, szintén át kell alakítani, ahogy a társadalomhoz való viszonyunkat is. Ezekben tud segíteni a szakember. De lehet, hogy egy baráti beszélgetés is megoldja a dolgokat. A mércét, a mértéket a szakembernek kell látni.
• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
– Milyen esetben forduljunk szakemberhez?
– A pszichoterapeutához olyan személyek jöhetnek, akiknek nagy gondjaik vannak. Akiknél túlzottan kitartó tünetek, rossz közérzet, alvászavar vagy valami olyasmi jelentkezik, amire próbált ugyan megoldást keresni, de nem sikerült. Az állapot kitart makacsul, bezavar az életünkbe, nem engedi, hogy továbblépjünk. A patológiában tulajdonképpen ugyanazt írják le, ami bárkivel előfordulhat. Mert ha, mondjuk vizsgaidőszakban, nem alszom egy éjjel, a fáradtságtól másnap lehet, hogy hallucinálni fogok, de az még nem azt jelenti, hogy pszichés beteg vagyok. De ha 6 hónapon keresztül nem alszom, hallucinálok, és gondolataim más irányba mennek, mint ahogy kellene, akkor viszont patológiáról beszélünk.
Három nagyobb csoportot lehet elkülöníteni: egyéni-, párkapcsolati- és családterápiát.
Mindhárom esetben ugyanazt élik meg a terapeutához forduló személyek, hogy „jaj, Istenem, kilógok a sorból, más vagyok, megbélyegeznek” stb. Ezek között a terápiák között nagy eltérések vannak, mélységükben is. Van, aki egyedül érkezik, személyes, belső problémával, személyiségzavarral, aki szomatizál (testi tüneteket produkál – szerk. megj.), vagy valami belső küzdelme van, vagy a társadalommal van valami problémája, és saját magával szeretne dolgozni. Az egyéni terápiák adott esetben nagyon mélyre tudnak menni (például az analitikus terápia ilyen), mélyen fekvő, tudatalatti történésekkel dolgoznak, nagyon nagy fontossága van a felismerésnek, katarzisnak, amikor az ember bizonyos dolgokat meglát, felfedez, szembenéz, megküzd vele (pl. gyerekkori élmények). Ehhez képest a párterápia arra fókuszál, hogy hogyan működik a pár, hogyan kell(ene) együtt jól csinálni. A terapeutának nagyon bele kell látnia abba, hogy ők ketten hogyan működnek, nem szabad egyik vagy másik mellé állnia. A terapeutát ilyenkor mindig vonzza valami egyik vagy másik irányba, de ezt mindig vissza kell terelni a helyére. Általában a ki nem mondott, föl nem vállalt érzések és a nem jó, nem tiszta kommunikáció a párkapcsolati problémák alapja, hiszen ezek fantáziákat, hiedelmeket szülnek. Pl. „10 év után már kellene, hogy tudja, 2 hónap után már rá kellene jönnie, de ha nem jön rá, akkor nem szeret” stb. Aberrált következtetéseket vonnak le a párok, és
döbbenet látni, amikor a terápia során kiderül, hogy kinek mi van a fejében, és sokszor nem is tudnak róla.
Hogy például a másik erre a mozdulatra ezt fordítja le, vagy így gondolta, vagy azt a mondatot így értelmezte. Talán azért szeretem a párterápiákat a leginkább, mert azokban nagyon sok ráismerést, felismerést, katarzist látok, és ennél jobb érzés nincs, mint látni, hogy nagyon lehetetlen dolgok föloldódnak egyik alkalomról a másikra. A családterápia a legösszetettebb, de abban az esetben is, ha háromgyerekes család érkezik a terapeutához, vagyis öten ülnek vele szemben, egy egészként kell rájuk tekinteni, vagyis olyankor a rendszerszemlélet működik. Ők is úgy jelennek meg, mint egy működő rendszer, egészben kell rájuk tekinteni. Úgy kell velük dolgozni, hogy a családi egyensúly megmaradjon.
– Miből áll egy terápia?
– A legtöbb módszer lényege: változást előidézni, a tehetetlenségből kimozdítani, megtanítani továbblépni az embert, a rossz mintákat átírni. A terápiában az egyik legfontosabb a kapcsolat megteremtése (bár nem mindegyik módszer vallja ezt). Ezért nem lehet azt mondani, hogy vannak profi és nem jó terapeuták, mert hangsúlyosabb az, hogy hogyan tud kapcsolatot teremteni a két személy egymással: a páciens és a terapeuta. Lehet valaki nagyon nagy szaktudású, rengeteg tapasztalattal rendelkező terapeuta, ha nem tud ráhangolódni a páciens, mert épp nem szimpatikus az arca, kinézete, hangja stb. Ilyen esetben más terapeutát kell keresni. Természetesen ez fordított esetben is előfordul, ilyenkor a pszichoterapeuta ajánl a betegnek egy másik szakembert.
Az első alkalmak, hogyha szerkezetében nézünk egy terápiát, a kapcsolatról szólnak, a bizalmi hálózat kialakításáról.
Ha ez megvan, akkor el lehet indulni: egy célt megfogalmazni, terápiás tervet készíteni, és meghatározni adott esetben, hogy meddig dolgozunk, mit szeretnénk elérni. Ekkor elindul a folyamat, van egy akciófázis, természetesen van holtpont is, amikor azt érzik a betegek, hogy nem történik semmi, nem akarják tovább folytatni, de aztán tovább lendülünk ezen, és meglesz az eredmény. Ami nagyon katartikus tud lenni. Egy rövid terápia is 18–20 találkozást jelent.
– Van vége egy terápiának?
– Kell legyen vége. Ha nincs lezárva egy terápia, akkor az árt. Ahogy az életciklusoknál is, mindig valamit magam mögött kell hagynom, és tudnom kell, hogy többé nem leszek 20 éves, vagy nem leszek többet kisgyermekes anya, hanem serdülő gyermek édesanyja vagyok, úgy a terápiákat is le kell zárni, magunk mögött kell hagyni. Gyakran visszatérnek emberek, akik ebben a közegben úgymond jól érzik magukat, életciklusonként újra jelentkeznek, egy más problémával. Például eljött tiniként, eljön majd 30 évesen anyaként, aztán mikor engedi el a serdülő gyerekét stb. Van erre példa, de fontos, hogy a különböző problémákat, terápiákat lezárjuk. Szabály is van erre, hogy minimum 3–6 hónap kell elteljen két terápia között, de egészségesebb, ha évek telnek el.
• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
– Miért tanácsos elmenni pszichológushoz?
– A következő példa jut eszembe, egyetemistaként hallottam egy professzortól, és azóta is, az ilyen jellegű kérdésekre ezt válaszolom. Nem kötelező pszichológushoz járni, az élete mindenkinek tovább- megy akkor is, ha nem megy el a pszichológushoz, de mint ahogy egy nő, aki elmegy kozmetikushoz, fodrászhoz, és amikor hazamegy, sokkal jobban érzi magát, úgy szebbnek, jobbnak, működőképesebbnek élheti meg az életét, ha ezt mégis megteszi.
– Valóban megváltoztat egy terápia? Mit tanulhatunk?
– Általában egy jól működő terápiának az eredménye mindig a terápia lezárása után következik be. Abból már nem sokat lát a pszichoterapeuta, csak reméli és bízik benne, hogy bekövetkezik. A terapeuta nem attól jó szakember, hogy mindenki boldogan megy ki a rendelőjéből, hanem a terapeuta attól boldog, hogy tudja, hogy ő megtett mindent, ami tőle telhető. A hozzá forduló ember élete attól lesz más, ha engedi a változásokat történni.
Hatalmas felismerések, katarzisok történhetnek, de megáll a dolog, ha nem tesz utána semmit az illető személy. Az életét ő éli, és nem a pszichológus éli helyette.
Minden sikeres terápia egy tanulási folyamat is a problémamegoldásban. Ha egy terápiában részt vettem, akkor megtanulok bizonyos dolgokra egy bizonyos módon nézni. Önreflexió és felelősségvállalás – ez a két kulcsszó, ami tanulható a terápia során.
– Mit várnak el az emberek a pszichológustól?
– Sokszor lehetetlen dolgokat. Ez főleg az értelmiségiekre vonatkozik, és ők kevésbé együttműködőek. Akiknek már egy konkrét elképzelésük van a világról, arról, hogy annak hogyan kell működnie, azokkal sokkal nehezebb dolgozni, mert nehezen változtatnak a már jól bevált módszereiken, amelyeket ugyanakkor mégis működésképteleneknek bizonyultak.
– A pszichológus jár pszichológushoz?
– Ajjaj, persze, és ezt nagyon fontosnak, illetve természetesnek tartom. Van egy konkrét együttműködés, amikor a kollegák együtt bizonyos dolgokat megbeszélnek, pont azért, hogy ne terhelődjenek. Van a szupervízió, ahol az a nagyon fontos, hogy a terapeuta hol akadt el. A harmadik helyzet pedig az, amikor a pszichológusnak is olyan problémája, gondja van, hogy szakembert keres fel, vagy önismereti csoportban vesz részt.
Helga kipróbálta
Elsősorban azzal nehéz megbarátkozni, hogy egy probléma túlnőtt rajtunk, és külső segítség kell, ami felénk még egyfajta gyengeséget és kuruzslásos módszert jelent. Én úgy gondolom, a pszichénknek éppúgy lehetnek „betegségei”, mint bármelyik szervünknek, amivel szakemberhez fordulunk. Csak nehéz beismerni. A fiamnak voltak egyre súlyosbodó gondjai, amivel kapcsolatban úgy éreztem, nekem a feladatom megoldani, kezelni a problémát, és ha nem tudom, szülőként megbuktam. Az ismerőseim körében több pszichológus is van, ennek köszönhettem, hogy egyre nyitottabb és elfogadóbb lettem a szakma iránt. Persze, első körben náluk tapogatóztam, és bár felhívták rá a figyelmemet, hogy nem tanácsos baráti körből választani pszichológust, elsőre mégis így döntöttem. Bebizonyosodott, hogy nem volt jó lépés, arra viszont jó volt, hogy számos hibámra rávilágított. Később egy kineziológusnál is próbálkoztunk. Teljesen ismeretlen terep volt, nem vettük komolyan, és eredménye sem lett. Az sem mellékes, hogy ez a simogatásos módszer duplájába került, mint a hivatásos, intézményesen elismert szakember. Biztos vagyok abban, hogy vannak jó alternatív módszerek, csak nehéz megállapítani, hogy ki a hiteles szakember. Eléggé földhöz ragadt ember vagyok, ha csodákkal ámítanak, vagy gyökeresen meg akarják változtatni az életemet, az már gyanús. Telt az idő, és
egyre kétségbeesettebben toporogtam egy helyben, időnként abban bízva, hogy magától megoldódik a probléma,
pontosabban hatni fognak az érvelések, a beszélgetések, és beváltódnak az ígéretek. De nem így történt. Végül eljutottunk egy számomra ismeretlen pszichológushoz, aki kimondottan azon a területen végzett terápiás kezeléseket, amelyre nekünk szükségünk volt. Első találkozásunkkor felvilágosított, hogy ne várjunk tőle csodát, a mi szerepünk a legfontosabb a kezelésben, ami nyitottság és munka nélkül nem lehet sikeres. Több hónap után kiderült, későn jutottunk el a megfelelő szakemberhez, de ő nyitotta ki azt az ajtót, ami végül egy sikeres rehabilitációs programhoz vezetett. Most már mindegy, hogy milyen út vezetett a megoldásig, lényeg, hogy sikerült. Visszatekintve azt gondolom, kitartás nélkül nem ment volna. Az ilyen problémákat sokan szőnyeg alá söprik, és várják, hogy megoldódnak maguktól. De nem így van, ami túlnő rajtunk, ahhoz segítség kell, és ehhez meg lehet találni a jó szakembereket, kezeléseket.
• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
Keressük a hiteles szakembert
A Helga beszámolójából is kiderül, hogy pszichológushoz járni: lehetőség. Ha ezzel élünk, kompetensebbnek, hatékonyabbnak érezhetjük magunkat, biztosabban mozoghatunk a mindennapi próbatételek között. Egészségesebbek lehetünk. Hiszen gyakran éppen a testünk jelez, hogy a lelkünk már nem bírja. Erre hívja fel a figyelmet Tófalvi Beáta pszichológus, pozitív pszichoterapeuta (még szupervízió alatt). És arra, hogy vigyázzunk: a gyógyírt ajánlók közül válasszuk ki a hiteles, képzett szakembert, mert hanem rosszabbul is járhatunk.
– Hogyan látod manapság a pszichológus szerepét?
– Egyre nagyobb a szerepe a pszichológusnak a XXI. században, közhely, de a stresszes, rohanó életmód, az, ahogy hajszoljuk az anyagiakat, a vélt jólétet, vagy az, hogy a gazdaságilag problémásabb helyeken (pl. Székelyföld) az embereknek nagyon sokat kell dolgozniuk azért, hogy a mindennapit megkeressék, gyakran magával vonja, hogy nem foglalkozunk magunkkal, családunkkal, belső életünkkel, s mindez pszichés, pszichoszomatikus betegségek jelentkezéséhez vezethet. Nagyon sokan mégis ódzkodnak pszichológushoz menni, mert azt mondják, hogy ők nem hülyék, tehát nekik nincs ilyesmire szükségük. Én azt látom, hogy sokan igazából nem is tudják, hogy mi a szerepe a pszichológusnak, vagy akár különbséget tenni a pszichiáter és pszichoterapeuta között.
Pszichológushoz járni életminőségbeli javulást is eredményez!
Nemcsak olyankor érdemes hozzá fordulni, amikor már pszichoszomatikus tüneteink is vannak (keringési zavarok, migrén, allergia, gyomorpanaszok stb.), hiszen akkor már elég előrehaladott állapotban van a baj, hanem amikor egyszerűen csak hatékonyabban akarunk működni a mindennapokban. Önsegítő képességeket, jobb problémamegoldó képességeket fejleszthetünk ki magunkban, megtanulhatjuk erőforrásainkat sokkal hatékonyabban használni, ami nem csak a saját, hanem a környezetünk (kapcsolataink, család) javára is válik. Gyakran egyszerűen az van, hogy nem jól csoportosítjuk az erőforrásainkat, konfliktus esetén ugyanabban a mókuskerékben forgunk, nem jól kommunikálunk, míg ha más lehetőségeket, az érem másik oldalát is megismerjük, sokkal hatékonyabban élhetjük meg a mindennapokat. Az már nálunk is észlelhető, hogy az emberek egy részének igénye támad a lelki dolgokkal való foglalkozásra. Ezzel párhuzamosan vagy éppen ezért mifelénk is egyre több ún. alternatív gyógyító, hivatalosan nem elismert irányzatok jelentkeznek, akik/amik fennen hirdetik, hogy képesek kezelni, sőt, meggyógyítani komoly pszichés problémákat is. Igen, itt van a szcientológia, kineziológusok kínálnak majdnem minden bajra megoldást, „élet pszichológusok” ajánlják magukat, Életvezetési Akadémiát reklámoznak a közösségi portálokon stb. Viszont
lelki téren is érdemes elkerülni a kuruzslókat.
Nem kell szégyellni az adott szakember képesítését leellenőrizni, utánaérdeklődni, hiszen aki pszichológusnak nevezheti magát, az többéves képzésen szerezte meg szaktudását, amit akkreditált oklevéllel tud bizonyítani. Létezik itthon is a Pszichológusok Országos Kollégiuma, amely a minden szükséges képesítéssel, engedéllyel rendelkező szakembereket tömöríti, ezen a fórumon is lehet böngészgetni. És ma már bárki megtalálhatja az interneten a pszichológusi szakma etikai követelményeit is, érdemes ezt is figyelembe venni. Általában az „álgyógyítók” vagy a gyors pénzszerzés céljából működnek (pl. kiderítik rólunk, hogy mi a bajunk, aztán ajánlanak arra képzést, tanfolyamot, könyvek megvételét mint biztos „gyógyszert”), vagy ők maguk is meg vannak vezetve. Gyakran fellengzősen használnak olyan szakkifejezéseket, amikkel ők maguk sincsenek tisztában, viszont ez imponálhat egy laikusnak, aki hozzájuk téved, és szégyelli beismerni tudatlanságát. És így fennmaradhat az ördögi kör. Nagyon gyakran megalapozatlanul diagnosztizálnak, címkéznek, olyan kategóriákba sorolják be a hozzájuk fordulót, ami még inkább elmélyítheti a betegségtudatot. Ezzel nagyobb bajt is okozhatnak egy tényleg nehéz helyzetben lévő embernél, vagy egyszerűen nem változik semmi – ez a jobbik eset. Egyszerű a képlet: érettségivel vagy éppen közgazdász, mérnöki diplomával rendelkező „álgyógyítók”, akik néhány hónapos, hetes, hétvégés tanfolyammal büszkélkednek, nem válnak képessé, és nem szerzik meg a tudást és jogot, hogy más embert kezeljenek. Még ha elsőre vonzónak, érdekesnek is tűnik a kínálatuk, valós segítséget nem tudnak nyújtani, legfeljebb jobban belebonyolódunk „gubancainkba”.
Ki kicsoda?
Pszichológus: tudományegyetemi, bölcsész végzettsége van (legkevesebb 5 év). Egyéni és csoportos tanácsadást, fejlesztést végezhet, tréningeket vezethet. Ha klinikai szakpszichológus lesz valaki, ő foglalkozhat pszichés betegekkel. Ő vehet fel és értékelhet hitelesített pszichológiai teszteket (pl. intelligencia teszt, személyiségvizsgálat).
Pszichiáter: orvosegyetemi végzettsége van, utána szakvizsgáznia kell pszichiátriából. Pszichiátriai gyógyszerek felírására van jogosultsága.
Pszichoterapeuta: lehet pszichológus, orvos, lelkész stb., aki bizonyos pszichoterápiás irányzatban képezte tovább magát (pszichodráma, családterápia, integratív terápia, analitikus terápia stb). A képzés általában min. 3 év.
