Távolsági buszon ülök Törökországban, az Antakya–Isztambul-járaton, röviddel az Iszlám Állam megalakulása előtt. Rengeteg a Dél-Törökországból észak felé menekülő szír állampolgár, az előttem ülő, csadorba öltözött fiatal nő is valószínűleg menekült. Meleg van, körülbelül 40-42 fok, a légkondicionált buszban is jólesik a folyadék. A férfi utaskísérő időnként vizet hordoz körbe, amit mi mindannyian elfogadunk, az előttem ülő csadoros nő viszont nem. Rá sem néz az utaskísérőre. Néhány pillanat múlva azonban feláll, arca elé tűri a kendőjét, odamegy a busz elején más férfiak társaságában utazó férjéhez, majd visszaül. A férj kicsivel később egy nagyobb gyerektől vizet küld neki.
Ennek a nőnek nem szabad vizet elfogadnia idegen férfitól, tulajdonképpen rá sem szabad néznie. Inkább szomjan hal. Nincs más választása.
Egy iráni kedves ismerős lányt, röviddel azután, hogy visszatért törökországi látogatásáról, meghurcolt és megfenyegett az erkölcsrendőrség, mert egy róla készült fotón nem hordott hidzsábot (muszlim fejkendő), hiszen neki nem szabad anélkül mutatkoznia nyilvános helyen. A különben felsőfokú végzettségű, bankszakmában dolgozó nő sokáig nem hagyta el az ország területét. Nem volt választása.
Nemrég láttam egy Pakisztánban forgatott dokumentumfilmet (Egy lány az árral szemben a címe, Oscar-díjas produkció) arról, hogy évente több ezer nőt gyilkolnak meg Pakisztánban „becsület” címszó alatt. Többnyire az apjuk vagy közeli családtagjuk követi el a gyilkosságot, ha a lány ellenszegül az akaratuknak, például nem ahhoz megy, akit ők kiszemelnek neki. Ha az áldozat túléli, nyilvánosan megbocsát az elkövetőnek, s utóbbit felmentik tette alól.
Meg kell bocsátania. Nincs választása.
Finnország volt az első olyan ország, ahol a nők választójogot kaptak 1906-ban, gyakorlatilag egyetlen országként a múlt század első évtizedében. Majd csak 1913-ban követte őt Norvégia. Tájainkon egészen más volt a helyzet. Magyarországon is volt feminista mozgalom az 1900-as évek elején, de a férfiak nem feltétlenül értettek egyet a női egyenjogúság fogalmával.
„Két szóval megmondhatom, hogy a nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át. Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.” – Tisza István gróf véleménye a nők választójogáról a Nő és Társadalom című, a Feministák Egyesülete által kiadott lapban, 1906-ban.
Az 1900-as évek elejének szüfrazsettjei (akik a nők választójogáért és az egyenjogúságért harcoltak minden lehetséges eszközzel) ellen alkalmazott egyik legbrutálisabb módszer a kényszertáplálás volt. Amikor éhségsztrájkba kezdtek, kényszerítő módszerekkel, csövekkel etették őket, akár orron keresztül is. Kitty Marion, aki 232 alkalommal esett át a tortúrán, megőrült – és esete nem volt egyedi. Előfordult, hogy egy nő összes testnyílását felhasználták a táplálék szervezetbe juttatására.
– Lehet, hogy még él egy olyan negatív sztereotípia, hogy a nők nem feltétlenül döntenek racionálisan. De ez csak előítélet. Nézd meg, hogy a közéletben is egyre határozottabban vannak jelen a nők – mondja Deme Ilona kolozsvári pszichológus. Szerinte
a nők sem választanak másként, mint a férfiak, ha döntéshelyzetben vannak.
Nem fognak például a jobban kinéző jelöltre voksolni a parlamenti vagy államelnöki választásokon. Annál sokkal tájékozottabb egy mai nő, mint hogy a jelölt külsejére szavazzon. Az, hogy például a 90-es évek elején volt olyan férfi miniszterelnök-jelölt, akiért odavoltak a nők (igaz, csak rövid ideig), Deme Ilona szerint azért lehetett, mert valójában egészen mást képviselt, mint amit korábban az emberek megszoktak. A közvetlenség, a látszólagos emberségesebb magatartás volt a megnyerő, nem feltétlenül a külső. Nagyon lebutítanánk a saját nemünket, ha azt gondolnánk, hogy kinézet, sárm vagy szimpátia alapján döntenek a nők a választásokon.
– Ha sematikusan vagy felszínesen gondolkodnának a nők, akkor a legutóbbi hazai elnökválasztáson valószínűleg a női jelöltre szavaztak volna, mert ugye egy nő elvileg jobban képviselné a gyerekek, öregek, elesettek jogait. De ennél azért jóval tájékozottabbak vagyunk. Ráadásul az sem mondható el általánosan, hogy a férfiak kizárólag racionálisan szavaznának. Ha így lenne, akkor nem hallanánk gyakran, hogy rá szavazok azért, mert magyar, vagy rá szavazok, mert nem magyar, rá szavazok, mert szász, nem szavazok rá, mert román stb. És ha tényleg minden esetben racionálisan szavaznának, annak alapján, hogy ki mit mutat fel, mire képes, akkor megkockáztatom, hogy több nő ülne a parlamentben, mint most... – teszi hozzá Deme Ilona.
– Az, hogy a nők alig egy évszázada dönthetnek országos jellegű kérdésekben, illetve vannak társadalmak, amelyekben ma sem dönthetnek szinte semmiben, befolyásolja-e vajon azt, hogy mi ma hogyan választunk?
– Megkockáztatom, hogy igen, de pozitív értelemben. Úgy gondolom, hogy jobban megbecsüljük ezt a jogunkat, mert nem olyan régóta a miénk, és remélem, hogy felelősségteljesebben kezeljük, mint azt, ami eleve adott. Az első női választásokon a pecsétnek valószínűleg hatalmas súlya volt. Tehát nem hiszem, hogy mi butábban vagy felszínesebben szavaznánk férfi társainknál.
– Ha a parlamenti választásokon (remélhetőleg) ugyanolyan racionálisan választunk, mint a férfiak, vajon hogyan hozunk döntéseket a hétköznapokban?
– A gyerekeim születése nálam például hatalmas szűrő volt, mindent rajtuk keresztül, általuk és az ő érdekeiket nézve döntök el. Ha a hivatásomról, a karrieremről van szó, akkor is a család és a gyerekek vannak első helyen. Félek a nagy általánosításoktól, de úgy gondolom, a legtöbb nő életében ez nincs másként. Ha beteg a gyerek, akkor is, ha a férj szabadnapot tudna kivenni, úgy vagyok nyugodt, ha én vagyok a lázas gyermek mellett. Az anyaság előtt talán rugalmasabban döntünk, helyzete válogatja, hogy racionális, avagy érzelmi döntéseket hozunk. Mindkettőre képesek vagyunk, és van is rá lehetőségünk. De az anyaság csak egy példa volt, úgy gondolom, hogy ami talán általánosan megfogalmazható, az, hogy
nőként talán több szempontot figyelembe véve, és mivel bizonyos témák iránt fogékonyabbak vagyunk, érzékenyebben döntünk. Nem mindig érzelmi alapon, de érzékenyebben.
Ez megfigyelhető sok női politikus esetében is. Mondok egy példát. Anno a kétezres évek elején az Életfánál (Életfa Családsegítő Egyesület – szerk. megj.) összegyűjtöttünk több mint kétezer aláírást, hogy legyenek állami magyar bölcsődei csoportok. Iktatták a polgármesteri hivatalnál, de évekig nem történt semmi. Kellett ahhoz egy nő alpolgármester és a női érzékenység vagy érintettség, hogy ezt a témát felkarolja, és lám, azóta több magyar nyelvű állami bölcsődei csoport indult Kolozsváron. Az anyaság megváltoztatja a prioritásokat döntéshelyzetben. Ez a legfontosabb szűrő.
– Mi van a mindennapi apróságainkkal, hogy teszem azt, rózsaszín vagy kék kesztyűt húzzak-e ma?
– Hát, ez attól is függ, hogy éppen kialudtuk-e magunkat, s mennyire vagyunk elkésve (nevet). De lehet, hogy a kicsi döntésekben tényleg körülményesebbek vagyunk, ugyanakkor rugalmasak is. Nagyon sok élethelyzettel találkozom a munkám során, s azt látom, hogy nagyon könnyen tudunk helyzetekhez alkalmazkodni, és képesek vagyunk elengedni dolgokat. Annyi mindenről kell lemondanunk az életünk során, hogy óhatatlanul kialakul egyfajta rugalmasság.
– Ha nincs gyerek, akkor van idős szülő. Mindig akad valaki, akiről gondoskodni kell, akinek a sorsáról döntenünk kell...
– Pontosan. Annyi élethelyzet van, amikor felül kell vizsgálni, alkalmazkodni kell, hogy rugalmasabbakká válunk, talán a férfiakhoz képest jobban bírjuk az ilyenfajta gyűrődést, nem rokkanunk bele: most ez van, ebből hozzuk ki a legtöbbet.
Nézzük azonban, hogy a választásaink, döntéseink, lehetőségeink hogyan határozhatnak későbbi létünkről. Történetek életünk különböző szakaszaiból, melyek döntéseinkről, választásainkról szólnak.
Emőke, 5 éves: Nem veszem fel a cicanadrágot, ma is királylány leszek inkább. Mindig megkérdezik, ki mosogat majd, ha nagy királylány leszek. Természetesen a bejárónő.
Deme Ilona pszichológus: A legtöbb kislány 3–6 éves kora körül királylány szeretne lenni. Ezzel önmagában nincs semmi baj. A probléma az, ha a királylányszerepet zsarnokoskodással, felsőbbrendűséggel társítja, és ezt a környezete is megerősíti. Itt van a szülő felelőssége, egyrészt, hogy megtanítsa a gyermeknek, hogy a hatalom nem egyenlő a zsarnoksággal és parancsolgatással, másrészt, hogy megtanítsa, miként lehet „jó királylány”, hogy a királylányok is mosogathatnak, segíthetnek másokon stb.
Ancsa, 18 éves: Nem megyek egyetemre. Most inkább utazni szeretnék, itt van a couchsurfing, olcsón elalszom majd bárhol, csomó pénzt kaptam egyébként is a szüleimtől a nagykorúsításon.
A pszichológus válasza: 18 évesen, tizenkét-tizenhárom iskolapadban eltöltött év után – főként a hazai oktatási rendszerben – semmi meglepő nincs abban, ha egy fiatal nem tudja még, hogy mit akar, milyen egyetemre akar járni, milyen szakmát akar választani stb. Számomra nagyon szimpatikus az a – főként nyugati országokban elterjedt – gyakorlat, hogy a fiatalok, mielőtt eldöntenék, hogy mivel akarnak foglalkozni később, egy-két évig önkénteskednek, idénymunkát vagy diákmunkát vállalnak, utazgatnak.
Én alapjáraton támogatom azt, hogy érettségi után egy-két évig tapasztalatokat gyűjtsenek, és legyen idejük eldönteni azt, hogy mit szeretnének. Utána jó ideig nem lesz erre alkalmuk.
Ida, 35 éves: Ma megint rákérdeztek. Olyan nehéz már kitérő választ megfogalmaznom. De ha kimondom hangosan, hogy nem akarok gyereket, döbbent, szinte sértődött arcok néznek vissza rám. Pedig így van. Eldöntöttem. A világ törődjön a maga dolgával.
Deme Ilona válasza: A gyermekvállalás kitolódott, kevesebben vállalnak gyermeket a húszas éveikben, mint pár évtizeddel ezelőtt, sokan csak 30–35 fölött. És nincs is ezzel semmi baj. A gond az, hogy rettenetes a nyomás a 30 fölötti gyermektelen nőkön. És még nagyobb azokon, akik nem is szeretnének gyermeket. Ítélkeznek fölöttük, ismerősök és akár ismeretlen emberek is. Mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy szeretne-e, képes-e gyereket vállalni és szülővé válni, vagy nem. Ugyanolyan értékes és tartalmas annak a nőnek vagy gyermektelen párnak az élete, mint annak, akinek vannak gyermekei. A gyermekvállalás saját, felelős döntés kell legyen, és igenis, a világ törődjön a saját dolgával.
Végszóként pedig álljanak itt a 67 éves Ildikó szavai: Világ körüli útra indulok. Igen, eladom a házamat, s ha valaha hazajövök, jó lesz öregkoromra az a kis garzon. Mindig lemondtam arról, hogy láthassak, pedig mindig látni akartam. A vízilovakat Kenyában, az északi fényt, azt a háromezer éves várat Dél-Törökországban, az agyaghadsereget... Megyek, hogy le ne késsem az utolsó vonatot!
