Iskolapszichológusként sok olyan gyerekkel találkozom, aki szorongással, vagy más mentális problémával küzd. Ők sokszor izzadó tenyérrel, fájó hassal, fejfájással ülik végig a tanórákat, túlélő üzemmódban. Tanulásban lehet, hogy alulteljesítenek, hiszen sokszor az izgalomtól azt sem tudják felidézni, amit előző nap, otthon, olyan szépen megtanultak. Dicséret illeti őket, mert mégis helytállnak, és előbb-utóbb legyőzik az őket gúzsba kötő szorongató érzéseket.
Elismerést érdemel az is, aki a tanév folyamán megtanult kiállni önmagáért, vagy, aki kiállt másokért.
Dicsérő oklevél járna annak, aki megtanulta, hogy szavakban fejezze ki a benne kavargó rossz érzéseket, ahelyett, hogy önmagát vagy másokat bántana. Ha pedig mást bántanak, azt tudja mondani: „Ezt hagyjátok abba!”
Jutalomkönyv járna annak is, aki – bár egy évvel ezelőtt még nem volt képes rá –, megtanulta kimondani: „tévedtem”, „bocsánat”, „ne haragudj”, „nem volt igazam”. Vagy annak, aki elmagyarázta a matek leckét a társainak, beállt a sorba valaki mellé, aki egyedül volt, szünetben vagy messengeren megkérdezte tőle, hogy van, segíthet-e valamiben.
Vannak gyerekek, akik csendben, szinte észrevétlenül elvégzik az unalmas vagy nemszeretem feladatokat, virágot locsolnak, tisztára törlik a táblát, cipelik az üstöt, gitárt vagy a társasjátékot az osztálykirándulásra. Ők is elismerést érdemelnek.
Különdíjban részesíteném azokat a gyerekeket, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az osztályból jó közösség legyen, a mókamestereket éppúgy, mint a békítőket, vagy azokat, akiknek ölelésre nyílik karjuk és sírni lehet a vállukon.
Sokaknak az iskola melegedő, pihenőhely, egy nyugodt zug az otthoni zűrzavar után. Ők lehet, hogy reggelente, mielőtt eljönnek az iskolába, ápolják beteg családtagjukat, ellátják az állatokat, vizet, fát visznek be. Délután főznek a családnak, és kistestvéreikre vigyáznak. Nem a házi feladat a legnagyobb gondjuk, mégis elismerés illeti őket.
Én díjaznám a segítőkészséget, értékelném azt, aki adakozik, önkénteskedik, aki reggelente két tízórait hoz, hogy jusson az éhezőnek, vagy ruhát, cipőt, megunt telefont vagy biciklit ad annak, akinek ez nem adatik meg olyan könnyen.
Nagyra értékelem azokat a gyerekeket, akik felismerve, hogy a régi nem jó, új szokást alakítanak ki: kevesebb édességet esznek, kevesebb időt töltenek a virtuális világban, sportolni kezdenek, és akkor is kitartanak, ha nem túl sikeresek, új hobbit találnak maguknak, barkácsolnak, vagy megtanulnak egy hangszeren játszani.
Van, aki csak annyit tesz, hogy gyalog jár iskolába, és felszedi az útjába eső szemetet, kutyát, cicát ment, enni ad télen az ég madarainak.
Hogyne érdemelne elismerést az, aki nem csak önmagára, hanem a körülötte lévő világra, is vigyáz!
Igazán értékelendő az is, aki gyenge tanulóból közepesre tornázta fel magát.
A tanulmányi eredményeken túl még olyan sok terület van, ahol jeleskednek a gyermekek. Akinek szeme van, látja. Néha elég egy elismerő pillantás, egy vállveregetés, de időnként, legalább tanév végén fontos, hogy az iskola részéről is kapjon elismerést az, aki bármilyen területen fejlődött, kitartott, próbálkozott. Ha jutalomkönyv nem is jut mindenkinek, elismerő szavaink jussanak el hozzájuk!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
