• Fotó: Beliczay László
– Sokan vannak azon a véleményen, hogy nemcsak a megjelenésed nőies, hanem a mozdulataidtól a hangodig átitat a nőiesség. Hogyan formálta az önképedet az a világ, amelyben felnőttél, majd később dolgozni kezdtél?
– Gyermekkoromban inkább fiú szerettem volna lenni – legalábbis más, mint ami éppen voltam –, a testemmel nagyon sokáig nem voltam kibékülve, küzdöttem ellene. De muszáj volt belenyugodni, bizonyos kor után rájöttem, hogy magamnak teszek jót, ha elfogadom. Szerintem minden nőnek megvannak ezek a fixei,
egy bizonyos érettség kell ahhoz, hogy a társadalom nyomására kialakult belső önképünkkel megbékéljünk, és megszűnjenek ezek az elégedetlenségek, görcsök.
Az önmagunkkal való megbékélés és az önelfogadás nagy segítség lehet abban, hogy békét kössünk a világgal és el tudjuk fogadni olyannak, amilyen.
– A beszédtechnika-tanárok álma lehetsz, minden hangejtés pontos, minden hangsúly a helyén, tájszólásnak nyoma sincs, mintha rád szabták volna az irodalmi nyelvet – adottság vagy tudatos döntés eredménye?
– A színpadon valóban nincs tájszólásom, de a civil életben van, és bár nem zavar, mégis sokat dolgozom ezen, hiszen szakmai szempontból fontosnak tartom a tiszta beszédet és érthetőséget. Gyergyóremetei származásomra büszke vagyok, vállalom a tájszólásomat, amit főként azután lehet hallani, hogy pár napot otthon töltök édesanyámnál. Na, olyankor le se tudnám tagadni, honnan származom.
– Már kisgyermekként színpadon voltál, 1999-ben a Figura Stúdió előadásaiban is szerepet kaptál. Hogyan kerültél be ilyen korán a társulatba?
– Abban az évben fejeztem be a tanítóképzőt Udvarhelyen, de már a diplomaszerzés előtt eldöntöttem, hogy a tanítás helyett a színházat választom. Jelentkeztem a Figura felvételijére, ahol egy improvizációs jelenetet kellett bemutatni: egy halott csecsemőt kellett elrejtenem. Nem sokat tudtam akkoriban a színjátszásról, amatőr színjátszói tapasztalatom sem volt – ennek ellenére sikeres volt a felvételim. Irányító nélkül egyszer összeállítottunk ugyan egy előadást, de erősebb volt az a benyomás, ami a tanítóképzős éveim egyik nyarán ért, amikor hazajött Remetére Laczkó Robi (Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze – szerk. megj.), és megcsináltuk A vágy villamosát. A bemutató után azt mondta, az egyik jelenetben hitelesebb voltam, mint az évfolyamtársa a vizsgaelőadáson. Ez szöget ütött a fejembe. Robi korábban a nővérem osztálytársa volt, így az érettségi előtt megkértem, segítsen a felvételire való felkészülésben. Sok segítséget kaptam tőle, amiért mai napig hálás vagyok.
Jelentkeztem is a kolozsvári színire, de csak egy rossz élménnyel maradtam. A felvételin viszont javasolta valaki, hogy próbálkozzak Békéscsabán,
mert ott egészen más hangulatú a vizsga, és támogató a környezet. Valóban az volt, az OKJ-s képzésen szereztem színész II. oklevelet, de ezt Romániában nem tudtam hasznosítani, Magyarországon kellett volna alkalmazásba állnom és továbbtanulnom, hogy teljes jogú színészként foglalkoztassanak.
– Nem maradtál Magyarországon. Mi hozott haza?
– Sok erdélyi, különösen kolozsvári előadást láttam, és egyértelművé vált, hogy a gazdagabb, a román és a magyar színházi hagyományok ötvözetéből kialakult színházi kultúra jobban vonz, ezért inkább elküldtem a jelentkezésemet minden romániai magyar színházba. Nem kaptam választ, de
tudomásomra jutott, hogy a temesvári színház alkalmaz színészeket. Felhívtam Demeter Andrást, az akkori igazgatót, el is hívott meghallgatásra, felvételt nyertem,
de azt mondta, Alexander Hauswater előadást rendez az új évadban és ha találkozni akarok vele, el kell utaznom Bukarestbe. Másnap indultam. Akkoriban szinte alig tudtam románul, hiába érettségiztünk belőle. A találkozó után pár nappal felhívott Demeter, és azt mondta: kenyérbe estem. Nem ismertem ezt a mondást, emlékszem, azt sem tudtam, jót jelent-e vagy rosszat. Azóta Temesváron dolgozom, ez ez én városom, és ezt már az első látogatásomkor éreztem.
– A színészek gyakran élnek a színház zárt világában, a saját mikrotársadalmukban. Téged mennyire szippantott be Temesvár?
– Eleinte sem idő, sem energia nem volt másra, át kellett venni szerepeket, meg nem is ismertem senkit a városban a kollégákon kívül. Fiatal és nagyjából egykorú volt a társulat, nem volt nehéz nyitni a magyar egyetemisták fele. Lassan megismertem a hűséges nézőket, sok román barátra is szert tettem.
– Sőt, magyar nyelvet oktattál román ajkúaknak. Honnan jött az ötlet?
– Pár éve a Szórvány Alapítvány nyelvoktatót keresett felnőttek számára, jelentkeztem és felvettek. Részt vettem a Balassi Intézet képzésén, megismerkedtem a segédanyagokkal, a munkafüzetekkel, és a pandémia évéig oktattam. Kiszakadhattam egy kicsit a színházi világból, és jó eredmények születtek, a tanítványok ma is hálásak.
– Kik akarnak ma magyarul tanulni Temesváron?
– A legtöbben vegyes házasságban élők, olyanok, akik a családtagjaikkal, a közeli ismerőseikkel magyarul szeretnének beszélni. Olyan alapot kapnak tőlünk, amivel elindulhat a kommunikáció. Van ismerősöm, aki akkor kötött házasságot a magyar párjával, és ma már kizárólag magyarul értekezik velem.
– 2005-ben kerültél Temesvárra, öt évvel később a Mady-baby című előadás már több díjat is hozott számodra. Az elismerésen túl mit jelentett neked ez a mérföldkőnek számító előadás?
– Segédszínészként alkalmaztak, egyértelmű volt, hogy ha teljes értékű színészként akarok dolgozni, el kell végeznem a színművészeti egyetemet. Felvételiztem Marosvásárhelyre, és
az az egyezség született, hogy az elméleti képzésen személyesen kell részt vennem, de a gyakorlati vizsgák helyett elfogadják a temesvári előadásaimat.
Később viszont annyira akartam Bözsével (Fülöp B. Erzsébet egyetemi docens – szerk. megj.) dolgozni, hogy részt vettem a vizsgaelőadásokban is. Akkoriban egyetlen busz közlekedett a két város között, hét órát utaztam oda, hetet vissza. Gianina Cărbunariu Mady-baby című drámájából készült az elsőéves vizsgaelőadásunk. Később megkérdeztem Bözsét, nincs-e kedve segíteni abban, hogy a darabot Temesváron is be tudjuk mutatni. Elvállalta.
– Egy nehéz körülmények között élő lányról szól a történet, akit a szintén romániai barátja rávesz arra, hogy költözzön ki hozzá Írországba, ahol épp vendégmunkásként dolgozik. A repülőtéren Mady találkozik egy másik fiúval, és itt fonódik egybe a három romániai sorsa: a lány eszközzé válik a fiúk önmegvalósításában. Erős történet...
– Egy mikrobuszban játszódott, de nem csak az alternatív helyszín, hanem a színészi eszközök miatt is úttörő volt az előadás. A fiú azzal csalja külföldre a lányt, hogy majd sztárt farag belőle, de tulajdonképpen
prostitúcióra fogják, majd miután teherbe esik, a fiúk úgy döntenek, megölik.
Minél többször játszottam, lelkileg annál megterhelőbb volt a sztori. A történet egy a nézőkkel közös utazás során bontakozott ki, ez idő alatt visszaértünk a kiindulási pontba, ott leszálltunk, és folytatódott a cselekmény – közben nagyon sok improvizáció volt benne.
– Kívülállóként azt gondolnám, az improvizáció a gyors reagálási képességen és a tehetségen múlik, önbizalomból táplálkozik. Hogyan győződtél meg arról, hogy képes vagy rá?
– Fordítva történt: a játékból nyertem az önbizalmat, a magabiztosságot. Korábban azzal voltam elfoglalva, hogy megfeleljek, de ez a fajta maximalizmus inkább gátolt. Megértettem, hogy a színház közös élmény, jól kell éreznem magam benne, hogy olyasmit nyújthassak, ami gondolatot ébreszt.
Megtanultam, hogyan tudom az izgalomból származó töltetet pozitív energiává alakítani, és hogyan lehet ezáltal közösen alkotni valamit, ami engem is megérint.
Végtelenül hálás vagyok ezért Bözsének. Csaknem kilencven előadást játszottunk, Budapesten is bemutattuk – ez volt a legemlékezetesebb… A buszos utat követően utcaszínház-szerű jelenet következett, énekelnem és kalapoznom kellett az utcán, majd visszaültek a nézők a buszba, és zajlott tovább az előadás. Szegeden a buszt megállította a rendőr, ezt is be kellett építenem az előadásba, Budapesten viszont belefutottunk egy tüntetésbe… Nem ismertem a várost, csak azt érzékeltem, hogy még mindig nem érkeztünk meg, pedig szöveg szerint már rég a kiindulópontnál kellene lennünk… Szerintem a plusz húsz percnyi improvizáció alatt öt évet öregedtem.
– Sok olyan karakter személyiségfejlődését követted végig, akiknek tragédiába fulladt az élete. Beépülnek-e a személyiségedbe ezeknek a fiktív életutaknak a tapasztalatai?
– Meg kell tanulnunk különválasztani a szakmai énünket a hétköznapi énünktől, sok munka van ezzel. De mint mondtam, a Mady-babyből bennem maradt valami. Az lenne az ideális, ha az ember teljesen szét tudná választani, de ehhez akár pszichológus segítségére is szükség lehet.
– Éppen a nyáron járt Európa kulturális fővárosában a temesvári magyar társulat, az Isonzóhoz közeli Nova Goricában mutattátok be az 1978 című előadást, amely a világháború tragédiáira is reflektál. Tomi Janezic, a jó nevű szlovén rendező például mit várt el a színészektől, tőled?
– Ő például nem kérte, hogy éljük át a tragikus helyzeteket, nem a csehovi módszert (Mihail Csehov a belső élmények külső formákon keresztül történő kifejezésére, a képzelet és a test szoros együttműködésére épít) alkalmazta. Az ő metódusa szerint nem vagy azonos a karakterrel, egyik pillanatban első személyben beszélsz róla, a másik pillanatban harmadik személyben, kívülről is reflektálsz a szerepre. Szóval, a történet a fontos, nem pedig te, a színész. Nagyon szerettem a Tomival való munkafolyamatot, hihetetlenül érzékeny és gyönyörű színházi nyelvezete van.
– A már közössé vált emlékezetből merített témát a darabhoz, azt kérte, hogy saját történeteket hozzatok, ettől vált az előadás egyfajta transzgenerációs emlékezéssé. Te mit tettél hozzá az előadás szövetéhez?
– Nem éltem meg a második világháborút, a kommunizmusból gyermekként kaptam egy keveset, nem sok személyes történetet tudtam hozni. Olvastam viszont egy interjúkötetet a második világháborút megélt nőkről, Nők a tűzvonalban – ez volt a címe. Rég nem volt rám ekkora hatással olvasmány.
Micsoda munkát vittek végbe ezek a nők! És még csak tudomásunk sincs róla! Például csapatokba szerveződve éjszakánként kamikaze-repüléseket hajtottak végre,
vagy a kis termetű nők – hogy minél kevésbé tűnjenek fel – szanitécként, kúszva, a hátukon hozták ki a sebesülteket a harctérről. Nagymamám barátnőjének személyes történetét mondtam el a próbák alatt: a faluban állomásozó katonákat a falu zenészének kellett szórakoztatnia. A férfiaknak megtetszett a házban lakó, alig tizennégy éves lány, italozás közben hívták, hogy táncoljon nekik az asztalon. A zenész felmérte a helyzetet, és figyelmeztetni akarta, de nem szólhatott neki, ezért dallamra énekelte, hogyan menjen át a szomszéd szobába, és meneküljön az ablakon át.
– Apropó dallam – te nagyon sokszor énekelsz színpadon, úgy is tartanak számon, mint a társulat operahangú énekese. Hol fejlesztetted ezt az adottságodat?
– Mindig törekedtem arra, hogy professzionális szinten énekeljek, nyilván, nem tudok, ahhoz többet kellett volna tanulnom. A békéscsabai évek alatt volt lehetőségem képezni a hangomat, de nem folyamatosan és nem is rendszeresen, valójában magánúton tanultam, elég sok időt, energiát és anyagit áldoztam rá.
– Legutóbb a Cári Tibor zeneszerző CP-projektjében láttalak, de a Shake Kvartett együttessel is gyakran turnéztok, hallottalak már musicalt énekelni, de magyar nótaestetek is van. Hogyan született ez a csapat?
– Jó csillagzat alatt született. Négy nagyon különböző hangú színész vagyunk, akik tisztában vannak azzal, hogy kinek mi az erőssége, így jól kiegészítjük egymást. A nótaestünk Molnos András Csaba, Macsi kollegánk ötlete volt,
a műfaj ugyan nem áll közel egyikünkhöz sem, de a közönség igényelte, ezért átültettük négy szólamra, és változtattunk a hangszerelésen is, így maibb, élvezhetőbb, és mi is szeretjük.
Énekelünk slágereket, musicaldalokat, mindig elő tudunk kapni egy olyan repertoárt, ami passzol a rendezvényhez, amelyre meghívtak. Ami a Cári Tibi projektjeit illeti, ott a klasszikus zenétől a blueson át a tangóig terjed a skála, az egy másik dimenzió, amit szintén nagyon szeretek. Megtiszteltetés, hogy Tibi bevesz a projektjeibe.
– A nyári szabadságolások idején beszélgetünk – hazalátogatsz ilyenkor Gyergyóremetére?
– Minden nyári szabadság idején próbálok hazamenni, most is megyek, ráadásul két hétre. Évadkezdéskor biztosan hallatszik majd pár napig, hogy otthon jártam!
