Érdemes (újra) felfedezni – Gabriel García Márquez: Száz év magány ARCHÍV

Tapasztalatom szerint ezt a könyvet vagy nagyon szereti az olvasó, vagy nem bírja elolvasni. Nekem ez volt az első Márquez-élményem, körülbelül tíz évvel ezelőtt olvastam, és teljesen magával ragadott, elvarázsolt, olyannyira, hogy azóta a szerző több művét is elolvastam, és az egyik nagy kedvencem lett. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. novemberi számában jelent meg.)

Fotó: Illusztráció: Pixabay

Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy másodjára már nem fogja ugyanazt az élményt nyújtani, de kellemesen csalódtam, ugyanis pár nap alatt, szinte egy lélegzetvétellel olvasva teljesen belemászott a fejembe, nem engedett, és újra elvarázsolt. Talán ez az egyik titka, hogy amennyire csak lehet, egyszerre minél többet olvassunk belőle, mert ritmusa van, amit fontos tartani, táncra kelni gondolatban a trópusi Macondóban, ahol a Buendía család történetét meséli el a kolumbiai író.

A szereplők kitaláltak, a falu kitalált, a történet annyira kitalált, hogy már-már fantasztikus, ezért nem árt lazán venni a történéseket, nem túl komolyan olvasni,

mert különben nem tudjuk komolyan venni azokat a részleteket, utalásokat, amelyekből kiderül, miért voltak magányosak a Buendía család tagjai. Mert mindegyik családtag különc volt a maga módján, ennélfogva nehezen értették meg őket a falusiak, sőt, még családon belül sem értették igazán egymást. Száz év nagyon hosszú, ha az ember magányos, különösen egy olyan helyen, ami el van zárva a külvilágtól, az Isten háta mögött húzódik, és csak nagy ritkán tévednek oda idegenek. Legalábbis történetünk kezdetén. Később sem fényesebb a helyzet, a civilizáció, a kereskedelem inkább rontja az állapotokat a faluban, mintsem olyan szintre terelné a fejlődésben, ami a lakók hasznára válna.

A műnek csodaszép íve van: kezdetben szépen felfelé halad, ahogy szaporodik a család, nőnek a gyerekek, feltárul előttünk a jellemük, kibontakozik egy teljesen más világ, a trópusokra jellemző bujaság illatával, színeivel, zamatával.

Látjuk magunk előtt Mauricio Babilonia sárga pillangóit, Pilar Ternera ágyát, ahol a szerelmesek kiélhetik vágyaikat, Ursula Iguarán fehérre festett házát, a rózsákat, begóniákat, a banánültetvényt, a déli hőségben sziesztázó embereket, amint a függőágyaikban pihennek.

Az idő múlása nyomot hagy Macondón, a Buendía családon, és ha az olvasó kíváncsi a sorsukra, bátran vágjon bele a kalandba, amit az olvasás kínál, hiszen bár tele van nevekkel a könyv, nem fontos feltétlenül megjegyezni mindet, ugyanakkor a neten található családfa segíthet észben tartani, hogy ki kicsoda a történetben.

A Száz év magány hangulata semmihez nem hasonlítható, Márquez világa egyedi és megismételhetetlen, érdemes hát felfedezni vagy újra felfedezni.

korábban írtuk

Karda Zenkő: Könnyű gyerekké válni
Karda Zenkő: Könnyű gyerekké válni

Ecsete, tolla, ceruzája nyomán mesék, álmok, versek elevenednek meg. Karda Zenkő sepsiszentgyörgyi illusztrátor, grafikus, dizájner nem egyszerűen illusztrációkat készít irodalmi szövegekhez, hanem világokat teremt.