– Gyerekkori álmod volt, hogy tervező legyél?
– Egy nagyon távoli gyerekkori álmom volt a divattervezés, de idővel elhalványult, így egészen a suli utolsó előtti évéig teljesen másik pályára készültem. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra elkezdtem rajzolni, és utána már csak az volt. Utolsó évre átiratkoztam a művészetibe, és akkor már egyértelmű volt, hogy ez az irány. Eleinte nem gondolkodtam színházban. Elnyújtott, kissé karikaturisztikus alakokat rajzolgattam. De Damokos Csaba „Mackó”, egy szenvedélyes építész egyengette az elején az utam, és rávilágított arra, hogy először nagyon meg kell ismerni a formákat, az emberi anatómiát ahhoz, hogy aztán ilyen módon lehessen megfogalmazni valamit.
Bár korábban is jártam színházba, sokáig nem tudatosult bennem, hogy valaki felelős a díszletekért, meg a jelmezekért, de volt egy ilyen nagy revelációm, és utána meg egyértelmű volt, hogy ezt választom.
Elkezdtem a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervezés szakát, majd másodév után felvételiztem Budapestre, a Képzőművészeti Egyetemre, ahol látványtervező alapképzést végeztem, illetve Norvégiában is tanultam fél évig. A mesterit pedig a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen végeztem, az meg már egy filmes látványtervező szak volt.
– Ha össze kéne vesd, mi az, amit itthon, amit Magyarországon és amit Norvégiában kaptál az oktatási rendszerektől?
– Az a szemlélet, a világra való rácsodálkozás, amit Bartha Jocó mesterem Vásárhelyen átadott, az pótolhatatlan, ott kezdett el kialakulni a kreatív látásmódom. Viszont ott a gyakorlatba ültetés nem volt teljes körű, amit Budapesten kaptam, az egy kicsit kézzelfoghatóbb volt: kaptam egy nagyon erős alapot a festészet, a rajz terén. Norvégiában pedig egy folyamatosan naprakész varroda állt a rendelkezésemre, ahol profi szabászok mesterséget tanítottak. Valahogy így, ebből a háromból állt össze egy egész, a mai napig ezek az alappilléreim.
– Eddig hol, miken dolgoztál. Hol kezdted?
– A legelső munkám Sepsiszentgyörgyön volt, és akkor még nagyon-nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam. Radu Afrim mellett dolgoztam – azt mondták, ha ezt túlélem, akkor van létjogosultságom a pályán. Utána meg többnyire Budapesten dolgoztam, az elején a Színház és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, meg az Örkény Színházban, a következő évadban a Katona József Színházban fogok. Dolgoztam a Radnóti Miklós Színházban és az Operában is egy produkción, Debrecenben is. Nem vagyok elköteleződve sehová, ez nehézséget is jelent, de egy nagyon nagy perspektívát is ajánl, nagyon sok különböző helyzetet, különböző méretű stábot, különböző léptékű színpadokat.
– A Külön falka című magyar film stáblistáján is ott a neved. Hogyan csöppentél a filmes világba?
– Ez az első nagyjátékfilmes munkám. Korábban filmművészetis rendezők diplomafilmjeiben, valamint videoklipekben dolgoztam. Nyaranta, amikor a színházból szabadultam, részt vettem nagyszabású, Budapesten forgó külföldi produkciókban, Netflixes meg HBO-s sorozatok forgatásán, kisebb, kevésbé kreatív munkakörökben. Az nagyüzem és folyamatos tanulás, tanulságos, hogy milyen léptékű ott például egy varroda egy középkori tematikájú sorozathoz. A Külön falkába meg úgy kerültem be, hogy ismertem Kis Hajnit, a filmrendezőt, aki ismerte a munkáimat, ő kért fel.
– Miről szól konkrétan a munkád színházi látvány- és jelmeztervezőként?
– Ideális esetben úgy épül fel ez a munka, hogy elindul egy szabad beszélgetéssorozat a rendezővel, dramaturggal a rendező víziójáról vagy a közös vízióról, inspirációkat, előképeket dobálunk a közösbe. Közben én meg már elkezdek egyeztetni a színházzal (ha díszlettervezőként is dolgozom, tudnom kell, hogy mekkora a színpad, a technikai paramétereket). Tudnom kell, hogy van-e varrodája a színháznak vagy egy külsős varrodát kell mozgósítani, van-e jelmezkivitelező, vagy nekem kell asszisztenst hoznom, a színészek méreteit be kell gyűjtenem. Futok néhány kört a jelmez- és díszletraktárban, mert gyakran kincseket lehet találni. Amikor azt érzem, hogy minden információt magamba szívtam, hogy benne vagyok a korban, helyzetben, amit teremteni szeretnénk, akkor megrajzolom a terveket. Általában három napig, hajnaltól éjszakáig rajzolok. Aztán jön ennek a nagy álmodozásnak a valóságba rántása, amit általában a jelmezkivitelezővel szoktam csinálni. Összeírjuk, hogy miket kell megvarrni, beszerezni, anyagokat választunk, megnézem a próbákon, hogy mi történhet egy-egy jelmezzel, és utána megvarratjuk a jelmezeket.
Általában úgy tíz nappal a bemutató előtt van szemle, amikor felvonul mindenki bemutatni a ruhákat, és összeér minden. Varázslatos.
– Van valamilyen szakmai álmod?
– Nem igazán tudok mondani rendezőt, vagy anyagot, ami egy álom. Nagyon szívesen készítek kosztümös, mármint pontos korabeli darabokat, de szeretem az absztrakciót is. Bár azt sajnálom, hogy Jórgosz Lánthimoszról lecsúsztam, ő az egyik kedvenc rendezőm. Nyáron Budapesten forgatott, azt hiszem, Scarlett Johanssonnal, én meg épp Sepsiszentgyörgyön dolgoztam. Akkor hívtak, hogy benne lehetnék a produkcióban, és megszakadt a szívem, hogy pont nem tudok. De remélem, hogy a jövőben még lesz rá lehetőségem, hogy vele dolgozzak.
Fotók: Horváth Judith
korábban írtuk
Macaveiu Blanka: a tánc a karrierem, gyógyszerem, bátorságom
Lételeme a tánc. Nemcsak a zene, minden hang mozgásba hozza Macaveiu Blankát. Bár ritmikus gimnasztikával kóstolt bele a mozgás világába még gyerekként, végül a kortárs tánc mellett kötött ki. Megalapította a Navarra Dance kortárs tánccsoportot, ahol lassan tíz éve formál táncosokat a háromévesektől a tinédzserekig. S bár legtöbbünk még csupán ízlelgeti a kortárs tánc fogalmát, Blanka minden eszközével arra törekszik, hogy megszerettesse velünk ezt a világot.
