– Miért lettél te „Napocska”?
– Az egyetemi éveim alatt, ha festettem, mindenhova odakerült egy napocska is vagy egy narancssárga folt. Az is lehet, hogy én választottam, egyszer csak valahogy hozzám nőtt ez a becenév.
– A festményeid is „napsugarasak”. Soha nem festesz rosszkedvűen?
– Elég nehéz rosszkedvűen festeni. Ám vannak szomorú dolgok is a festményeimen. Lehet, hogy vidám a felszín, de sokszor szívszorító a történet.
– Mi az, amitől alkotás lesz nálad egy darab fából?
– Valóban most már csak fára festek. De egyre jobban odafigyelek arra, hogy milyen fára. Régebb csak úgy vásároltam vagy találtam egy darab fát, és bármire kerülhetett festmény. Most már egyre inkább szeretek belelátni abba a fába.
A használt fadarabok mögött történet is van, emberek éltek körülötte, sok mindent látott már. Én meg megpróbálom rávetíteni a saját történeteimet, amelyek lehet, hogy hasonlóak vagy teljesen eltérőek a fadarabétól, mégis a kettő együtt lesz igaz történet.
Most már az egész család s a barátaim is tudják, hogy ha egy régi fadarabot találnak, akkor azt félreteszik nekem.
– Mesélj a kezdetekről. Egy Bihar megyei faluból származol. Mikor és hol jöttél rá, hogy tudsz festeni?
– Amikor egyetemista voltam már (a kolozsvári képzőművészeti akadémia, hivatalos nevén Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia, szerk. megj.), egyszer meglátogatott a régi óvó nénim, beállított hozzám egy tucat rajzzal, amit az óvodában készítettem. Azt mondta, ő már akkor látta bennem a tehetséget.
– És mikor lettél önmagad? Nagyon sajátos a stílusod. Ha az ember egyszer lát egy Napocska-festményt, örökre felismeri a kezed nyomát.
– Hát szerintem még most sem vagyok... Az egyetem befejezése után kiköltöztem Amerikába, és ott nagyon kerestem az utamat. Jó pár év telt el, amíg meglett az első egyéni kiállításom a tengeren túl. Ott nagyon szelektálnak és szeretik a kuriózumot. Esetemben már azt is különlegesnek tartották, hogy erdélyi vagyok.
Lehet megfigyelted, hogy a monogramom egy lefektetett házikó. Azért, mert még nincs kiforrott egyéniségem a festészetben, s majd egyszer, amikor majd úgy érzem, hogy lesz, ez a házikó fel fog állni. De ez még nem történt meg, mert úgy érzem, minden festménnyel, amit megfestek valami újat is tanulok. Így mindig azt szeretem a legjobban, amit legutoljára festettem. Ha egy festményre azt mondom, hogy nem adom el, az azért van, mert nagyon szeretem. Minden évben születik egy-két festmény, amit nem adok el.
– Hogyan kerültél Amerikába? Mit csináltál ott olyan hosszú ideig?
– A párom kiment doktorálni, és én követtem. Mindig azt mondtam, hogy nekem Kolozsvár lesz az otthonom. Aztán, miután 13 évig éltem Amerikában, kétéltűvé váltam.
– Jó volt ott neked?
– Nagyon. Az az elvem, hogy bárhol vagy, nézd a pozitív dolgokat, és hozd ki a legjobbat az adott helyzetből. Lehet, hogy innen nehéz elképzelni, de ott is nagyon sok jó dolog van. Amikor ott voltunk, azt mondtuk, hogy megyünk haza, s amikor itt voltunk, akkor pedig hazamentünk Amerikába. Három éve költöztünk vissza Kolozsvárra, túl korán van még ahhoz, hogy ne hiányozzon Amerika. Viszont amikor ott éltünk, nem tudtunk itthonról elszakadni, minden évből három hónapot itthon töltöttünk.
– Hogy jutottál odáig, hogy neved lett, és ismert lettél az amerikai művészi körökben?
– Oklahomában a művészi közösség nagyon erős. Kompenzálni próbálnak, mert nincs tengerük, nincsenek hegyeik. Viszont mindenből megpróbálják kihozni a maximumot, s ott a művészet az, amivel kompenzálnak: támogatják a helyi művészeket, gyűjtik a munkáikat. Pár év ottlét után már én is helybélinek számítottam, úgy is írtak rólam, mint „oklahomai művészről”.
Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy a munkája a hobbija. Én ezen kevés szerencsések közé tartozom.
Abban is szerencsés vagyok, hogy a párom támogat. Nemcsak anyagilag, hanem nagyon sok festményem nem lenne olyan, amilyen, ha nem vele lennék. Sok festményeben benne van ő is, meg a kapcsolatunk.
– Beszéljünk Napocskáról, a nőről. Színes vagy, akár a festményeid. Mindig van rajtad valami izgalmas kiegészítő. Összeöltözöl a festményeiddel? Van ebben szándékosság?
– Ugyanúgy, ahogy a festményeimen vannak mellékszereplők, mellékjelenetek, ugyanúgy egy nő külsején is fontosak az apró dolgok. Nagyon nagy az ékszerkollekcióm. A lányom születéséig gyűjtöttem az ékszereket. Sajnos, nem hordom őket annyit, mint szeretném.
Imádom a színeket. Az év legdepressziósabb napja számomra az, amikor kiviszem a festményeket, mondjuk egy kiállításra. Emlékszem, egyszer volt egy nagyobb kiállításom, ahová 60 festményt küldtem, az összeset, ami akkor a lakásban volt. A megnyitó után rögtön leültem festeni, hogy tehessek valamit a falra, mert üresen elviselhetetlen volt.
– Hogy készülsz az idei karácsonyra? Milyen a lelked? Mi a vágyad?
– A lányommal, mióta lehűlt az idő, minden este kinyitjuk az ablakot, áramlik be hűvös levegő, és már november óta érezzük a karácsonyi hangulatot.
– Mit kérsz az angyaltól?
– Hogy mehessünk ki normálisan az utcára. Ennek az egész őrületnek a végét. Vagy valami új kezdetét.
Fotó: Darvay Tünde archívuma
korábban írtuk
Nagyálmos Ildikó: „Az ökörnyálban is meglátom a szépet”
Félmozdulattal költ Papírtájat, Panna-verseket a Lábujjhegyen túl. Erdélyi gyerekek ezreinek ő A Költő. Tizenöt éve közöl a Napsugár és Szivárvány gyermeklapokban, újságíróként a vidék a kedves terepe. Nagyálmos Ildikóval boroztunk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi lapszámában jelent meg.)
