• Fotó: Vatány Bíborka archívuma
– Ha valaki rákeres a nevedre az interneten, nagyon hamar szembetalálja magát a prostitúció témájával. A sajtóinterjúkban is ez jelenik meg elsőként, úgy tűnik a nagyközönség ezt találja érdekesnek, pikánsnak. Honnan indult ez az érdeklődésed?
– Még a mesteri képzés idején kezdtem a témával foglalkozni. Mindenképpen nőtörténettel szerettem volna foglalkozni, főként azért, mert úgy éreztem, hogy még mindig nagyon sok olyan téma van, amiről nem beszélünk eleget. Rengeteg olyan dolog van, amit a mai napig tabuként kezelünk, és a prostitúció pontosan ilyen.
Engem azonban nem feltétlenül maga a testiség érdekelt ebben az egészben, inkább az, hogy a társadalom hogyan viszonyul ehhez a jelenséghez,
az hogy az ókortól kezdve egészen napjainkig miért van az, hogy mindenki tud róla, mindenkit érdekel, mégis olyan nehezen beszélünk róla. A 21. században vagyunk, amikor elvileg már bármiről lehet(ne) beszélni, mégis vannak olyan témák, amelyekkel kapcsolatban az emberek zavarba jönnek. A prostitúció is ilyen. És engem inkább ez érdekelt: miért kezeljük még mindig ennyire tabuként?
– Egy ilyen kutatáshoz mennyire könnyű forrásokat találni Erdélyben?
– Szerencsére sokkal több anyag van, mint azt elsőre gondolnánk. Én főként levéltári forrásokkal, rendőrségi archívumokkal és korabeli sajtóanyagokkal dolgozom. A mesteri kutatásomban nagyon sok gyilkossági ügyet vizsgáltam, főként prostituált nők meggyilkolásának eseteit, valamint öngyilkosságokat. Ezekről nagyon sok anyagot találtam a kolozsvári sajtóban: olyan ügyeket is, amelyekket meglepően részletesen feldolgoztak a korabeli újságok. Emellett
hagyatékokban, személyes dokumentumokban is nagyon sok olyan szál bukkan fel, amely végül elvezet egy bordélyházhoz vagy egy adott nő történetéhez.
Ma már az is eléggé jól fel van térképezve, hogy Kolozsváron hol működtek bordélyházak, hogyan működött maga a rendszer.
– A mesteri dolgozatod konkrétan a prostitúcióról szólt. A doktori kutatásod is ezen a vonalon halad tovább?
– Részben igen, de tágabb értelemben nőtörténettel szeretnék foglalkozni. A mesteri dolgozatom címe az volt, hogy A két világháború közötti kolozsvári prostitúció sajtóreprezentációja, tehát azt vizsgáltam, hogyan reagált a társadalom a prostitúció jelenségére. A doktori kutatásomban azonban
szeretném egymás mellé helyezni a perifériára szorult nőket, és azokat, akik több lehetőséget kaptak.
Most például azoknak a nőknek az utóéletét kutatom, akik elsőként végeztek Kolozsváron egyetemet. Azt szeretném megmutatni, hogy a nőiesség mennyire sokszínű lehet, hogy mennyire más életutak rajzolódnak ki attól függően, ki milyen társadalmi közegbe született bele, milyen lehetőségeket kapott, vagy éppen milyen akadályokkal kellett szembenéznie.
• Fotó: Vatány Bíborka archívuma
– Mit mutatnak ezek a női életutak?
– Elsősorban azt, hogy mennyivel több lehetőségünk van ma. Ezt nagyon fontos kimondani. Már az is egy lehetőség, hogy én most itt ülök, és egy nőnek adok interjút egy női magazin számára. Ezeket hajlamosak vagyunk természetesnek venni, pedig mögöttük nagyon sok olyan nő munkája van, akik előttünk jártak. Nagyon sok egyetemet végzett nőből lett orvos, ápolónő vagy bába. A bábaképzés például rendkívül fontos lehetőség volt a korban. Többen közülük kiemelkedő karriert futottak be. Én hosszabban foglalkoztam Szilvássy Carolával is. Ő egy rendkívül érdekes személyiség volt. Olyan nő, aki nem elégedett meg azzal, amit a társadalom kijelölt számára. Tanulni akart, dolgozni, a frontra menni. A saját korában ez nagyon lázadó magatartásnak számított.
– Mennyire számított akkoriban a társadalmi háttér?
– Nagyon. Sokkal inkább, mint az, hogy valaki éppen Erdélyben vagy Franciaországban született. A nemesi családokból származó lányok előtt több lehetőség nyílt meg. Ha például megnézzük az első világháború idején a bábaképzésre jelentkező nőket, a többségük ilyen családi háttérrel rendelkezett.
Ahhoz, hogy egy nő tanulhasson, nagyon sokáig szükség volt arra, hogy legyen mögötte egy erős családi támogatás.
És persze arra is, hogy a család elfogadja: a lányuk többet szeretne annál, mint amit a társadalom hagyományosan elvár tőle.
– A perifériára szorult nőkről beszélve hajlamosak vagyunk rögtön a prostituáltakra gondolni. A kutatásaid alapján ennél jóval szélesebb körről van szó, ugye?
– Igen. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, én is azt hittem, hogy főként prostituált nőkkel fogok találkozni a forrásokban. Ehhez képest rengeteg cselédlány történetébe botlottam. Olyan fiatal nők életébe, akik vidékről kerültek fel Kolozsvárra, mert jobb életet reméltek. Cselédként dolgoztak, bárokban vállaltak munkát, gazdag családoknál szolgáltak. Ők is perifériára szorult nők voltak, még akkor is, ha soha nem lettek prostituáltak. Találkoztam olyan történetekkel is, hogy valaki cselédként kezdte, évekig próbálkozott, majd végül prostituált lett. De nagyon fontos megérteni, hogy ezek mögött mindig összetett élethelyzetek álltak.
– Sokakat meglephet, amikor arról beszélsz, hogy a bordélyház bizonyos értelemben biztonságot jelenthetett.
– Igen, mert hajlamosak vagyunk mai szemmel nézni ezt az egészet. A két világháború között a bordélyházrendszer egy szervezett rendszer volt.
Volt fedél a fejük felett, ételhez jutottak, rendszeresen vizsgálták őket az orvosok, volt munkakönyvük. Volt egy madame, aki felügyelte őket.
Nyilván nem arról beszélünk, hogy ez egy ideális világ volt. De sok olyan nő számára, aki teljesen egyedül maradt, nagyobb biztonságot jelentett, mint az, hogy valahol az utcán próbáljon túlélni.
– A kutatásaid során volt olyan történet, amely különösen megérintett?
– Szarkó Gizelláé, aki egy huszonhét éves prostituált volt. Megpróbált elszökni ebből a világból, Amerikába ment, de visszatoloncolták. Később Kolozsváron élt, és végül holtan találták. Ami engem megdöbbentett, az nem is maga a gyilkosság volt, hanem az, ahogyan a sajtó kezelte az ügyet.
Hétről hétre jelentek meg az újabb cikkek, de senkit nem az érdekelt, hogy ki ölte meg ezt a fiatal nőt.
Inkább azon csámcsogtak, hogy prostituált volt. Nem áldozatként kezelték, hanem úgy, mintha megérdemelte volna a sorsát. És ez mutatja meg a legjobban, hogyan tekintett a társadalom ezekre a nőkre.
• Fotó: Vatány Bíborka archívuma
– Mennyire változott ez meg napjainkra?
– Többet beszélünk róla, de még mindig tabuként kezeljük. Előadások után sokszor kapok olyan kérdéseket, amelyekből látszik, hogy az emberek tudása még mindig nagyon gyerekcipőben jár, egyszerűen azért, mert nem foglalkozunk eleget a témával. A legtöbb ember először a pikantériát látja benne. De amikor elkezdünk beszélgetni arról, hogy engem valójában a társadalmi megítélés érdekel, akkor általában megértik, hogy ez sokkal összetettebb kérdés.
– Miért fontos ma beszélni ezekről a történetekről?
– Egyre inkább azt érzem, hogy nem is feltétlenül a prostitúcióról szeretnék beszélni, hanem a nőkről. Arról, hogy mennyire fontos lenne megérteni egymást. Nagyon sokszor azt látom, hogy ha egy nő valamilyen nehéz helyzetbe kerül, akkor elsőként nem a segítség érkezik, hanem az ítélkezés. Pedig teljesen mindegy, hogy valaki milyen társadalmi környezetből jön, milyen munkát végez, vagy milyen élethelyzetbe sodródott bele. Először a miérteket kellene megértenünk.
Én ezért próbálom a kutatásaimmal egy kicsit érzékenyíteni az embereket. Nem azért, mert el akarom fogadtatni a prostitúciót, hanem azért, mert nagyon könnyű kívülről ítélkezni,
miközben nem tudjuk, milyen történet van a háttérben. Sok olyan nővel találkoztam, aki valamilyen formában érintett volt ebben a világban. Azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebben megnyíltak, amikor látták, hogy nem elítélni akarom őket, hanem megérteni. Nem azt keresem, hogy mit rontottak el, hanem azt, hogyan jutottak oda, ahol most vannak. Talán ezért is foglalkoztat ennyire a nőtörténet, mert azt látom, hogy nagyon sok női sors egyszerűen eltűnt a történelemből. Pedig azoknak a nőknek a történetei is fontosak, akik cselédként dolgoztak, perifériára szorultak, vagy valamilyen okból nem fértek bele a társadalom elvárásaiba. És nőként különösen fontos lenne, hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett álljunk. Sokszor éppen ezt hiányolom a mai világból.
– Vannak, voltak olyan női mentorok, kutatók, akik támogattak ezen az úton?
– A férfi kollégáim és tanáraim részéről sem találkoztam soha elutasítással. A témavezetőm, Hunyadi Gábor Attila is támogat, és igazából az egyetemen mindenki támogatóan állt a kutatásomhoz. Tényleg azt érzem, hogy olyan közegben dolgozhatok, ahol értik, miért fontos ezekről a témákról beszélni. De természetesen vannak olyan nők is, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Fehér Andrea például nagyon sok nőtörténeti témával foglalkozik, és mindig inspiráló volt látni a munkáját. Szebeni Zsuzsát is mindenképpen megemlíteném, aki már az egyetemi éveim óta meghatározó számomra, különösen a Szilvássy Carolával kapcsolatos kutatásaim kapcsán. Ugyanígy Bokor Zsuzsa munkái is sokat segítettek abban, hogy más szemszögből lássam ezeket a kérdéseket. Persze a férfi tanáraim közül is nagyon sokan támogattak, ezért sem szeretem ezt a kérdést kizárólag női vagy férfi oldalról nézni. Tóth Szilárd, Fodor János vagy Visky András is sokat segített az évek során. És van egy budapesti újságíró kolléga, Farkas Adrienne, akitől szintén nagyon sok biztatást kaptam.
Azt hiszem, szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy olyan emberek vesznek körül, akik hisznek abban, hogy ezekkel a témákkal érdemes foglalkozni.
És talán ez is megerősített abban, amit egyre fontosabbnak érzek: hogy a nők történeteiről beszélni kell. Nem azért, mert különlegesebbek lennének a férfiak történeteinél, hanem azért, mert nagyon sokáig nem beszéltünk róluk eleget. És ha valamit szeretnék elérni a kutatásaimmal, akkor az talán az, hogy egy kicsit jobban figyeljünk egymásra. Hogy ne csak azt lássuk, mivé vált egy nő, hanem próbáljuk megérteni azt is, milyen út vezetett odáig. Mert sokszor a történet legalább olyan fontos, mint maga a végkifejlet.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. júliusi számában jelent meg. A nyomtatott lapot megrendelheted innen.
korábban írtuk
Ember az AI korában – Van-e mitől tartanunk?
A mesterséges intelligencia térnyerése alapjaiban alakítja át a mindennapjainkat, a munkavégzésünket és az emberi kapcsolatainkat. Arról, hogy milyen képességeink válnak felbecsülhetetlenné ebben az új korszakban, Becze Szabolcs informatikust kérdeztük.
