ARCHÍV Mátis Attila botanikus: Magunk alatt vágjuk a fát

Gyerekkora óta járja az erdőket-mezőket, húsz éve kutató biológusként, dobrudzsai husáng néven új növényfajt fedezett fel. Mátis Attila botanikussal egyebek mellett a klíma-káoszról is beszélgettünk.(Cikkünk a Nőileg magazin 2021. december lapszámában jelent meg.)

– Már kiskorodban erdőn-mezőn bóklászó gyerek voltál? Tudtad, hogy biológus leszel? 

– Nyolcéves koromig a mozdonyvezető és a cirkuszi akrobata között vaciláltam. De megvettük a nagy zoológiai atlaszt, és belebolondultam. Később a Gerald Durell-könyvekre kattantam rá, imádtam őket, természetbúvár akartam lenni. Megtöltöttem a házat mindennel, volt növény- és rovargyűjteményem. A szüleim jól tűrték, sőt, bátorítottak. Nagy szerencsém, hogy falun születtem, gyerekeskedtem, a Brassó megyei Apácán. Ez a Bogáti-erdő szomszédsága, egyéb sem volt, csak erdő-mezőjárás, mindenfélét gyűjtögettem. Neveltem a lepkehernyókat, és annak örültem igazán, amikor nem lepke kelt ki, hanem parazita. Vannak darazsak, amelyek belerakják a petéjüket a lepkehernyóba, elpusztítják, és csak a végén jönnek ki belőle a lárvák.

– S te ezt gyerekként tudtad?

– Igen. Sőt, olyan is van, hogy a parazitába belepetézik egy másik parazita, így kicsit Matrjoska-baba-szerű lesz. Az volt az igazi, amikor a hiperparazita bújt ki. Imádtam, így nem volt visszaút, biokémia osztályba iratkoztam, majd jött az egyetem. 

– Egyértelmű volt, hogy botanikus leszel?

– Előbb állatokkal kezdtem foglalkozni, mint mindenki, közelebb állnak hozzánk. De kilencedik osztályban rákattantam a növényekre, így a botanika lett a szakterületem.

– Az is egyértelmű volt, hogy nem mész el középiskolai tanárnak, hanem maradsz az egyetemen és kutatóként dolgozol? 

– Tisztelem a középiskolai tanárokat, hiszen nem csak a szüleim támogattak, általános és középiskolában is nagyon jó biológiatanárom volt a brassói Áprily líceumban, a botanikát is így szerettem meg. Az egyetemen is látjuk, hogy a jó biológiatanároktól jövő diákok a jók. Szerettem volna tanítani, de az sokkal helyhez kötöttebb, nekem pedig állandóan járni kell, így a terepbiológia érdekelt. 

– Pontosan mit csinálsz? Hogyan határoznád meg? 

– Terepen gyakori ez a kérdés, ha összefutunk a helyiekkel. Mikor mondjuk, hogy keressük a növényeket, három tipikus reakció van: „Jaj, szegények!”, „Nincs jobb dolgotok?” és „Ezért még meg is fizetnek?” A Natura 2000-es védett területeknek, természetvédelmi parkoknak a kezelési tervein dolgozunk. Felmérjük az élőhelyeket, a növény- és állatfajokat, és megszabunk intézkedéseket, szabályokat, amelyeket be kellene tartani ahhoz, hogy védve legyenek. Sokat foglalkozom saját kutatással is, elsősorban a taxonómia (rendszertan) érdekel: ritka vagy új fajokat keresek. Leírtam már új fajt Romániából, ami ritka, hiszen Európa eléggé fel van mérve. Dobrudzsa a kedvenc területem, oda gyakran megyek. Most is egy új faj leírásán dolgozunk. A diákoknak is sokat mesélek, őket is bátorítom, hogy minél többet járjanak terepre. 

– Egyre gyakrabban esik szó arról, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget, sok faj pusztul ki. Te tapasztalod? 

– Persze. Elég megnézni a Kolozsvár melletti Szénafüvek rezervátumot, összehasonlítani, hogyan nézett ki húsz éve, és hogyan néz ki most. Látom, hogyan változott egy gyep, mennyi erdő tűnt el, hogy az ottani fajok már nincsenek. És ez mindenütt érvényes az országban, katasztrófáról van szó. Látom, mi mindent tettünk tönkre, és mennyire keveset teszünk azért, hogy ez megforduljon. 

– Kutatóként sokfelé eljutsz a világban, egzotikus vidékekre is. Ott is látni ezt? 

– Ott még látványosabb. Elég beállítani az éveket a Google Earth-ön, és megnézni, mennyi erdő tűnt el például Borneón. Nagy álmom volt eljutni, ott voltak a legszebb dzsungelek, mára a töredékük maradt. Az utóbbi 15 évben rengeteget kivágtak, hogy olajpálma-ültetvényeket hozzanak létre. A dzsungelekből a folyók mentén maradt egy-egy sáv, az állatok oda vannak beszorítva. Dél-Amerikában is jártam többször, óriási dzsungelek voltak, az országhatárt sem lehetett tudni, de az utóbbi húsz évben mindenhova behatoltunk, kivágtunk mindent. Kelet-Európában sincsenek már érintetlen erdők, Európában is durva a helyzet, csak régebb óta történik, megszoktuk.

Mi, emberek vagyunk a rákfenéje a Földnek, nincs már sarka, ahová ne jutnánk el. 

– A bolygó történetét tekintve hol tartunk?

– Már volt öt kihalási hullám, amikor kipusztult a fajok 80–90 százaléka, a legismertebb a dinoszauruszok esete. A hatodik most történik, ez a leggyorsabb. Mi okoztuk: meghódítottuk a Földet, és kipusztítottunk mindent. Egyre hatékonyabbak vagyunk, a demográfiai robbanás is rásegít, egy évszázad alatt 8 milliárdan lettünk. Mivel jár ez? Rengeteg háziállatot kell tartani, területet megművelni. A Föld most rólunk szól és a háziállatainkról, a végeérhetetlen szántóföldekről, legelőkről. 

– Gyakori vészjelzés, hogy a méhek is veszélyben vannak...

– Világszerte aggasztó jelenség, hogy pusztulnak a méhek. Nem tudni még a pontos okot, több faktor kombinációja. Elsősorban a rovarirtók okozzák, de vannak betegségeik is, és a klímaváltozás is rásegít. De nemcsak a házi méhek pusztulnak, hanem a vadméhek is, és ugyanolyan fontosak a beporzásban. Hosszú távon az egyik járható út a rovar- és gyomirtók betiltása lenne, de ezek nélkül nem lehet fenntartani a hatalmas mezőgazdasági területeket. Minél több területet akarunk kihasználni, de közben kiírtjuk a beporzókat, és nélkülük nem lesz termés.

sdr

– David Attenborough szerint az ember akkor tudna változtatni, ha nem akarna uralkodni a természeten, hanem ismét a része lenne. Ez még lehetséges?

– Van igény a természetre, mindig volt, a szobanövényeket is azért tartjuk. De nagyon eltávolodtunk, nem lehet teljességében visszatérni, drasztikus változtatások kellenek. Ötletek vannak, de a jelenlegi vadkapitalista berendezkedésben erre minimális az esély. Drasztikusan át kell gondolni azt, ahogy a nyersanyagokhoz hozzáállunk, a túlszaporodás kérdését. A Csendes-óceán térségében már emelkedik a vízszint, máshol nőnek a sivatagok. Ez már a klímaváltozás hatása, a klímakáosz: jön a szárazság, az éhínségek, az ivóvíz-hiány, ami majd fegyveres konfliktusokhoz vezet. 

– Az egyéni felelősségvállalás mennyire számít?

– Kell az egyéni felelősségvállalás is, hogy ne fogyasszunk annyit. Arra vagyunk berendezkedve, hogy mindenből a legújabbat vegyük: új telefont, ruhát, eszméletlen az élelmiszer-pazarlás. Fontos meggyőzni az embereket, hogy változtassanak. Mert sem a profitról, sem a kényelemről nem akarunk lemondani. Kolozsváron például nagy probléma a légszennyezés, de az emberek nem értik, hogy le kell tenni az autót. Jelenleg a természetet le akarjuk győzni, kiaknázni. Ezáltal szó szerint és képletesen is magunk alatt vágjuk a fát. A saját életterünket tesszük tönkre, a saját szemetünkben fetrengünk, és mindjárt nincs, amit enni. Ez öngól. 

Létezik optimista forgatókönyv? 

– 8 milliárdan vagyunk annyira kreatívak, hogy új, innovatív ötleteink legyenek. Az a kérdés, mikor következik be az a pont, amikor több problémánk lesz, mint megoldás.

Ami biztató, hogy van „betegségtudatunk”. Tudjuk, hogy baj van, velünk van baj, mi kell tegyünk valamit.

A világ jobb helyein sokat fektetnek kutatásba, vannak adataink a klímaváltozást illetően. Szimulációk folynak, próbálják megjósolni, mi várható és hogyan lehetne kezelni.

– Tehát van remény? 

– A remény: a következő generációt úgy nevelni, hogy mások legyenek az életében az értékek. Ne cuccokat vásároljon, hanem legyen kreatív, csináljon valami szépet, jót, hasznosat.

A felnőtteket nehéz meggyőzni, hogy másként csinálják, de a következő generációt lehet úgy nevelni, hogy szeresse a természetet. 

Fotók: Miholcsa Zsombor, Veres-Szászka Nándor 

korábban írtuk

Tudós nők: Dr. Macalik Kunigunda biológus, egyetemi adjunktus
Tudós nők: Dr. Macalik Kunigunda biológus, egyetemi adjunktus

A gyerekek által a szülőket is meg lehet tanítani a természet ismeretére, szeretetére – véli Macalik Kunigunda egyetemi adjunktus, aki oktatói munkája mellett tizenöt éve tart ismeretterjesztő foglalkozásokat, kirándulásokat. Biológusként az etnobotanika is foglalkoztatja, az, hogy miként lehet a nagyszüleink által ismert ősi tudást átmenteni a következő generációknak.