Nő a hokiban? Igen, ha kiharcolja a helyét

Körömcipő és kistáska helyett a korcsolya és a hokibot az ő világa. Lételeme a jégkorong és a zsizsegő gyerekhad, akik a nap túlnyomó részében körülveszik. Mint egy házi papucsba, oly könnyedén lép bele a korcsolyába, begyűjti kis tanítványaitól az öleléseket, a neki szánt rajzokat, és indulhat az edzés. Koncsag Kinga néhány éve a Székelyföld Jégkorong Akadémia (SzJA) csíkszeredai központjának edzői stábját erősíti, s ha a vagányságnak lenne fokmérője, ő az élvonalban lenne. Vajon mennyire nehéz nőként érvényesülni a jégkorong igencsak férfias világában?
Hirdetés

Az íróasztalon családi fotók, a fali naptárakon kis hokisok mosolyognak Kinga irodájában. Reggel hat órakor már a jégen volt – mondja – és ezzel még koránt sincs letudva a napi edzés. Most már ő is érzi, túl sokat vállal, de amikor valaki bekerül a körfogásba, az egyik kihívás hozza a másikat, és nehezen lehet kilépni. Ám szó sincs arról, hogy kilépne – hangsúlyozza –, de 

ha az ember lánya két munkahelyen adja a maximumot magából, elkerülhetetlen, hogy néha elfárad. 

Mert Kinga mindamellett, hogy a SzJA egyik vezetőedzője, a Hargita Megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság munkatársa is. Nehéz periódus van a háta mögött, ősszel veszítette el az édesapját, azt az embert, aki elültette benne a jégkorong szeretetét, akivel együtt jártak szurkolni.  

Sílécek helyet korcsolya 

Kislányként szívesebben focizott, bandázott a fiúkkal, és azon bánkódott, hogy nem hokizhat. Jobb híján, sílécekre állt, és tizenöt évig versenyszerűen sízett, aztán amikor 22 évesen azt hallotta, hogy az éppen alakuló csíkszeredai női hokicsapatba lányokat toboroznak, előkerült a korcsolya is. 

Tizennégy évig hokizott, és amikor csapata edző nélkül maradt, az akkor már edzői képesítéssel is rendelkező Kinga állt a kispad mögé. 

Aztán évekkel később Magyarországra csábították, ahol elfogadta a HC Kiskőrös szerződésajánlatát, ő lett az U8-as és U10-es korosztályok korcsolyaoktatásának és teljes körű koordinációjának felelőse, valamint az U14 besegítője. Sőt, a Magyar Jégkorong Szövetség főtitkárának a felkérésére a magyar női válogatott U18-as lánycsapatával is dolgozhatott.

Úttörőnek lenni nem csak szép, nehéz is

Hét évvel ezelőtt tért haza Csíkszeredába, és derekasan megdolgozott, hogy helyet kapjon a hazai jégkorong berkekben. „Egy nő a hokiban… Nehezen tudtak elfogadni, de én nem adtam fel, mert én ezzel szerettem volna foglalkozni. Úttörő voltam, de szépen lassan kitapostam az utam, és úgy érzem, 

a kollégáim is elfogadtak, sőt, van, aki meg is kedvelt, s még a jó tanácsomra is hallgat” 

– nevet szőke tincseit füle mögé simítva. 

Jelenleg az U6, U8, U10 és U12-es korosztályokkal foglalkozik vezető- vagy másodedzőként. A napot kora reggel a korcsolyapályán kezdi, és késő este ott is fejezi be, de bevallja, a gyerekekkel való foglalkozás feltölti. A kis hokisok pedig értenek a szeme villanásából, és az összeráncolt szemöldöknek is üzenete van. Hároméves tanítványa jut eszébe, nevetve meséli, eleinte nem is értette minden szavát a kis apróságnak, hiszen beszélni is alig tudott. „Van, akit a palánkon be kell emelni, ki kell venni, vagy ha elesik, fel sem tud állni, de mennek, hajtanak. „Leereszkedek” a szintjükre, megbeszéljük a katonákat, a traktorokat, meghallgatom őket, egy-két kérdést még felteszek, s nagyon boldogok. 

Hálás feladat gyermekekkel dolgozni. Amikor jégre lépek, amikor jönnek, ölelnek, mesélnek, minden rosszat elfelejtek. 

Állandóan meg van tömve a zsebem, rengeteg rajzot hoznak” – meséli lelkesen. Mint kiderül, sokszor, talán a saját meg nem valósított álmaikat a gyermekeikre ráerőltető szülők jelentik egy edző számára a nehézséget. Nem könnyű edzőnek lenni Csíkszeredában – nevet – hiszen itt mindenki a legjobb hokis, a legjobb edző. De a jégen csak ő van és a lelkes gyerekhad, akiknek a mindene az edző, „akiért küzdenek”.  

Hirdetés

Erőt adó bizonyítási vágy: nőként is érvényesülni

Minden nap egy harc – jegyzi meg – hiszen minden napból többet és többet akar kihozni. Az erőt pedig a bizonyítási vágy élteti, bebizonyítani, hogy nőként is megállja a helyét. „Most elértem azt, hogy a kollégáim hallgatnak rám, figyelembe vesznek, kíváncsiak a véleményemre. De erőt a gyerekek szeretete ad. Sokszor úgy megölelnek, hogy még levegőt is alig kapok. Hozzám nőttek. 

Nekem nincs gyerekem, de kaptam 140 gyereket. Kicsiket, nagyobbakat, akik mindannyian részesei az életemnek.” 

Mint meséli, megtörtént, hogy egy magyarországi nemzetközi tornán egyedüli női edzőként volt jelen, és volt olyan külföldi kolléga, aki nem hitte, hogy valóban ő foglalkozik idehaza a gyerekekkel. „Azt hitte én csak a kísérő vagyok, ő pedig azt az embert kereste, aki a gyermekeket edzi. Én voltam, de nehezen értette meg”.  

A jégpálya illata

Azt sosem bánta meg – mondja – hogy a sísporttól búcsút vett, csupán csak az az egy szomorúsága van, hogy nem tudott még korábban jégre állni, hokizni. Ám míg 25-30 évvel ezelőtt nem igazán volt erre lehetősége egy kislánynak, ma már annál több van. Ő is foglalkozik három kislánnyal, csak azt fájlalja, hogy nincsenek többen. Mint mondja, 

olyannyira részese a hoki világának, hogy ma már többnyire mindenki az edzőt látja benne, noha nőként is vágyik egy kis elismerésre.

„Tőlem mindenki az edzésről, a jó korcsolyáról, a hokiról érdeklődik, körülöttem minden a hokiról szól, bár néha azt is szeretném, hogy meglássák bennem a nőt. Eleinte még rózsaszín fűzőm volt a korcsolyán, de lassan-lassan kikopott a piros, a rózsaszín, most már fekete van és szürke” – mondja, s jóízűen felnevet amint elképzeli, hogy a kényelmes korcsolyát alkalmi körömcipőre cseréli. Mert bizony a korcsolyát, a jégpálya illatát, a hidegtől kicsípett, pirospozsgás arcok látványát, a gyermekek őszinte örömujjongását, a jégen kapott rajzok és virágok örömét semmiért le nem cserélné. Ez az ő élete, megszokta és megszerette, s csapatának teljesítménye önmagáért beszél. De azért a bókok mindig jól esnek… 

Fotók: Koncsag Kinga archívuma

Kelemen Attila állatorvos: Valóra vált a gyerekkori álmom

Hirdetés