Család- és temetőmentes november 1-re készültem, a megszokott, otthoni alkalmak meghittségét pótolni valamiféle rituáléval. A kiscelli erdőcskében van egy igen félresikerült, aránytalan szoborcsoport: feszület, mellette külön Mária és külön Magdolna. Ide terveztem kihozni elmúlt szeretteim emlékét, csöndben meghallani régi hangjuk. Aztán felbukkant egy esemény, és másfele csábított a felhívása, hiszen ilyeneket mondott: „Mi van jelen benned és mi van jelen körülötted? Kiscsoportos séta a természetben mindenszentek napján. Neked mire van szükséged? Van időd magad felé fordulni? Hogyan lehetünk jelen az elmúlásban vagy az elengedésben? Mit mutat meg a természet? Megannyi kérdés, ami veled lehet a séta során.”
Másnap reggelre aztán valahogy elveszett a nagy akarás, nem akartam idegenekkel lenni, amikor az enyémek, a szeretteim sehol sem voltak, vagyis hétszáz kilométerre. Kinéztem. Egész Óbuda pazar sárgás fényben fürdött, elbűvölt szellőlágyságban ringott. Hát akkor fürdőzök én is. Erdőben. Menni kellett.
Nem is néztem meg, mi az erdőfürdő konkrétan, elég volt, hogy erdő, (vezetett) séta, az csak vigasztaló lehet.
Azt tudtam, hogy az erdő ereje megtart, ha nem lesz komfortos az alkalom, akkor is. Erdőben lenni mindig élmény. Soha nem úgy jövünk ki, mint, ahogy belépünk oda, ez régi evidencia. Valami észrevétlenül átfordul, megfordul, elcsitul, világos és könnyebb lesz. A világmindenség gyógy-ajándéka, lám mégis, hogy bánunk vele. Becsomagoltam a szerény uzsonna mellé egy verset is, szépen teregette ki az arra megért dolgokat. „Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, (…) szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás.”
A túra előtt – ami nem is túra, mert legfennebb két kilométert araszolnak meditálva a résztvevők – gyors talpalásban az erdőfürdő alapvető definíciója és célkitűzése is elhangzott. Rögtön kiderült, hogy jó döntés volt, idegenek ide-vagy oda, hiszen a harmadik óra végére kipárolgott közülünk mindenféle idegenségérzet, együtt éltük át összegubancolódott életfonalunk kibontogatását.
Az erdőfürdő testi és mentális szinten egyensúlyba hozó jelenlétgyakorlat – hangzott az ismertető. „A városi túlstimulált környezetben az érzékszerveink eltompulnak, a természetben vezetett séta során az érzékeinket nyitjuk újra, és érzékenyítjük a természeti környezetben.
Mit nyújthat? Megnyugvást, önelfogadást vagy választ találni egy aktuális dilemmára. Lendületet adhat egy kreatív-alkotó vagy éppen tervező munkafolyamatban.
Növekedhet a belső motiváció, a kihívásokkal való megküzdés, illetve az életcél és értelem találásának a képessége. Megjelenhet egyfajta szabadság vagy egységélmény, a földeltség és a valahová tartozás élménye. És még sok minden más.”
A tisztáson egy ötvenes nő és egy harmincas férfi várt. Ők voltak a vezetőink. Bájosak, rezgő lelkűek, hangjuk, mozgásuk, testük íve is lágy, mint a novemberi napsütés. Ezzel a belőlük sütő lágysággal rögtön az elején ellágyítottak bennünket is. Résztvevők: egy öreg hölgy, egy nagy gyermekes- és egy kisgyermekes anyuka. Három különböző korú nő, az élet különböző fázisainak a megéléseivel. Érdekesnek ígérkezett a kis csapat. Ebből kettő erdélyi születésű, másiknak barátai vannak nálunk, a vezetők készülnek Erdélybe, mihamarabb. Ez valahogy mindig hasonlóan alakul. Rögtön kapcsolódtunk is.
Fotózás és telefonhasználat kizárt. Csupán sejtjeink őrizhetik az élményt.
A meghívásnak nevezett hét feladat egyre beljebb vitt nemcsak az erdőbe, hanem saját bozótosunkba is. A lassú, szótlanul végzett baktatásokat egy-egy megosztó kör követte, ahol fakultatív módon feltárhatóak voltak a meditatív ballagásban megfogalmazódott válaszok. Hol letelepedtünk, hol állva tettük ezt, miközben mindvégig ott lélegzett nagy egyetértésben és elfogadásban a végtelen erdő, fölöttünk pedig a kék mindenség. „…erdők, titokösvények, farkas-szagúak, lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget.”
Megérinteni lépten-nyomon valamit, megtapintani a természet élő, adakozó testét különleges fizikai élmény. Figyelni a természet mozgására, és ezzel a legapróbb, legtünékenyebb csodákra, amelyek a belső rezzenéseket is felerősítik. Mindenik irány csomópontja: a lélek. A csöndes, egyre harmonikusabb araszolást egy kerek sártengerszerű, mocsaras tisztás zökkentette ki a maga nyugalmából. A tisztás, a megpihenés helye, de az is, ahol minden megmutatkozik, nincs hová elrejtőzni, nincs fedezék, a szembesülés-szembesítés kíméletlen tartománya. Ezen is át kellett haladni.
„szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot”
Hogy az erdő éppen mit akar ajándékozni látványban és átélésben, az akkor derül ki, amikor nem csupán átvonulni akarunk rajta, birtokba venni, hanem közelebb megyünk hozzá, és hallgatni is akarjuk. „hegyek, fák, füvek, erdők, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden – ti vagytok a jóság -, meghitten – ti vagytok a csönd -, jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl, ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség.”
Az erdőfürdő előírásában lezáró szertartás és „lakoma” szerepel. A kötelezően kör (teljesség) formájúra kialakított terítékhez a dekorációt a helyszínen kreatívan összerakott anyagok szolgáltatták. Eggyel több poharat helyeztek el, ez mindig a természeté, ezúttal kivételesen kettőt, mert az elhunytak is meghívást kaptak a szeretetkörbe. Csalántea és magok, gyümölcs az eledel. A ráadás pohár csalánteáját jelképesen „visszaadtuk” a természetnek, az erdő pedig kioldotta belőlünk a hálának egy másfajta, egyetemesebb minőségét. A fények cikázó tánca, a kövek állhatatosságra intő jelenléte, a fák ölelése, a többiek tanítása, egymás csöndje szorosabbra zártak minket önmagunkkal, helyre tették a helyükből kibillent lélek-részeket.
Lebegve, szinte súlytalanul indultunk vissza. Az erdőt nem elég szeretni, tisztelettel kell bánni vele, meghívni a lakomára, visszaadni neki valamit, busásan meghálálja - ez lett a végső tanulság. És persze a többi, amit az elkövetkező napok engedtek a felszínre.
„…biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét, üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét, ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett – köszönöm nektek hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.”
(Juhász Gyula verssor parafrázis szabadon/ Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek).
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Szülői közösségek – Ide is tartozni?
Szeretjük vagy sem, de a gyermeknevelés részeként a baráti- és munkaközösségünk mellett óhatatlanul közösséget kell vállalnunk egy másik csoporttal is: azon szülőkkel, akik gyermekeivel sok időt tölt a mi porontyunk. Ezek a szülői csoportosulások sokszor akár baráti körré szilárdulnak, vagy nem… De kell ez nekünk? (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. szeptemberi lapszámában jelent meg.)
