Van olyan ember, akinek az ajándékától félek. Elvárás, korholás, vád nő az ajándék nyomán, nem áldás.
Van olyan ember, akinek, bár szeretnék, soha nem fogok ajándékot adni, mert általa nem tudom elmondani azt az érzést, amit szavakkal is nehéz érthetővé tenni.
Van olyan ember, aki úgy tud adni, hogy könnyű elfogadni ajándékát, mert annyira szívből jövő a szándék, és olyan természetes a mozdulat, és olyan szívig érő az a néhány kísérő szó.
Hétköznapokon egy ilyen ajándék abroszt terítek az asztal felére, amikor nincs közös családi étkezés, hanem ki, mikor éri, eszik. Nézem a különleges, lila-fehér színkombinációt, kis téglalapok váltogatják egymást, középen gondosan össze van varrva a szőttemény. Szolgálatom első évében kaptam külszegi Erzsi nénitől, aki már régóta a mennyei szövőszéket csattogtatja. Ő is azok közé a szövő asszonyok közé tartozott, akiknek az életritmusához hozzátartozott a téli szövés. A tél úgy érkezett meg hozzá, hogy a felvető már be volt szerezve, és ki volt számolva, hogy miből hány darabot fog készíteni. Az én abroszom is egy ilyen jól tervezett télen szövődött, öt másikkal együtt, és az akkori asztalom méretéhez volt varrva.
Amikor felém nyújtotta, arcán kedves mosollyal azt mondta: legyen magának is, sokáig tart, majd emlékezzen rám Isten áldásával.
Nem akarta, hogy hálálkodjak, elterelte a beszélgetés menetét más irányba. Abban a néhány földi évben, amiben még része volt, soha nem kérdezte meg, hogy megvan-e még az abrosz, használom-e, kimostam-e, megpecsétesedett-e és így tovább. Nem indított inkvizíciót, hogy megtudja, kellő tiszteletben tartom-e az ajándékát, kellő alázattal viszonyulok-e hozzá, kellő becsben tartom-e? Amikor adta az abroszt, nem azzal a szándékkal tette, hogy időnként ellenőrizzen és kioktasson. Hanem csak adta szíve szeretetéből.
Szolgálatom kezdetén sokat vívódtam azon, hogy vajon a hívek elfogadnak-e, mint női lelkészt.
Már teológiai hallgató koromban megtapasztaltam, hogy nem egységes a viszonyulás, a nagyon elutasítás és a teljes elfogadás skáláján sok különböző magyarázattal fűszerezett vélemény volt. Idővel megértettem, hogy minden vélemény egy belső lelki küzdelem eredményeként formálódott. A nők viszonyulása volt meglepetés számomra. Talán azért, mert tanulmányaim kezdetén abban a tévhitben éltem, hogy minden nő - legyen az öreg, középkorú vagy fiatal - segítő lelkesedéssel fog mellettem állni, hogy a női lelkészség új útját együtt tapossuk ki.
Pofoncsapásként ért, amikor először kellett végighallgatnom egy egyházközeli nő elutasító véleményét.
Belekontárkodok a férfiak világába, rosszul tettem, hogy ezt az utat választottam, Isten nem nekem rendelte ezt a szolgálatot, Isten akaratával ellentétesen cselekszem, ne csodálkozzak, ha majd utolér a méltó büntetés. Akkor és ott csak pillogtattam. Mint a béka a csihányban. Lehet, remegtem is, mint a béka a miskolci kocsonyában. Tény, hogy sokat nem tudtam mondani, valószínűleg motyogtam valamit. A nő kétszer olyan idős volt, mint akkor én, ráadásul a vendége voltam. Isten azonban úgy alakította utamat, hogy ilyenfajta női véleménnyel a gyülekezetben nem kellett találkozzak.
Azok az asszonyok, akik szolgálatom első évében befogadtak, szó szerint elhalmoztak a legkülönbözőbb ajándékokkal.
Volt, aki azért fogadott el, mert úgy tekintett rám, mint a saját lányára, volt, aki azért, mert eszébe juttattam fiatalkori énjét. Volt, aki azért támogatott, mert őt annak idején nem támogatták álmai megvalósításában, és azt akarta, hogy senki soha meg ne tapasztalja azt a rossz érzést. Volt, aki azért támogatott, mert lénye minden rezdülésével szenttül hitte, hogy a nők ugyanúgy a teremtés koronái, mint a férfiak, hiszen embernek teremtette mindkettőt az Isten.
Amikor a lila-fehér szőttes abroszra nézek, eszembe jutnak ezek az asszonyok, és szívem csordultig telik hálával.
Megtanítottak csendes helytállásra, és olthatatlan csodavárás lázával gyarapítottak, hiszen mellettem álltak, elfogadtak, bátorítottak. Megajándékoztak abrosszal és sok más tárggyal, valamint enni- és innivalóval, amelyeket mind ők készítettek. De
legfőképpen megajándékoztak azzal az édesanyai támogatással, ami nélkül nem tudtam volna megmaradni a lelkészi szolgálat útján.
Útközben még sokszor volt részem tövisszúrásban, éveket tenne ki az az idő, mialatt végighallgattam az ellenséges véleményeket és a büntetést ígérő jóslatokat, mindezeket azért, mert női lelkész mertem lenni. De külszegi Erzsi néninek és a többi, hajdani téli estéken át szövő asszonynak nem kellett magyarázzam, hogy Isten elhívott engem erre az útra, és bár féltem elindulni, azért csak járok rajta úgy, ahogy tudok, mert ők
velem együtt hitték, hogy a belső hangra hallgatni kell, mert az ember nem csak anyag, hanem lélek és szellem is.
Külszegi Erzsi néninek nem kellett lapozzam a Bibliát, mert ő többször olvasta, mint én, és nem kellett bizonygassam, hogy el tudom végezni a szolgálatokat, mert ő minden lehetséges alkalommal Istennek az életünkben megnyilvánuló gazdag áldásáról és sokszor tréfás fordulatairól beszélt olyan természetességgel, mintha ő maga is lelkésznő- vagy legalábbis egy ószövetségi prófétanő lett volna. Megviccel minket Isten néha-néha, hát kacagjunk egy jó nagyot. A kacagás is Isten ajándéka. Lila-fehér, lila-fehér, így lépegetek én is a lelkészi szolgálat lilásan mély és fehéren magas küszöbén, és köszönöm, hogy minden egyes lépésnél megajándékozva érezhetem magam.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Ki az erős, és ki a gyenge?
Ha a Firtos lova fehér, száraz időre számíthatunk, ha szürkének tetszik, akkor esős idők jönnek, így tanítottak gyermekkoromban az öregek. Aki nem járt még Firtosváralján és Énlakán, és nem volt alkalma feljutni a Firtos-kilátóhoz, annak egyszer az életben el kell oda menni.
