Volt néhány év az életünkben, amikor minden húsvétkor több mint száz tojást festettünk. Ketten vagyunk lányok a családban, négy év korkülönbséggel, így voltak évek, amikor még a szomszéd kerítésére is fenyőt tettek nekünk, mert a miénken – ami amúgy nem kicsi – már nem volt hely. (Nagyszombaton feldíszített fenyőágat/fákat visznek a lányoknak Erdély több vidékén, például a Nyárádmentén – szerk. megj.)
A mi „feladatunk” volt a tesómmal, hogy szombat este az ablakban kucorogva lessük, ki tisztel meg bennünket egy-egy ággal. Ez létfontosságú információ volt, hiszen
A vasárnapi program már teljesen más volt. Olyankor átjöttek a nagyszülők, a férfiak kártyáztak, anyukám bárányhúst készített tojással, és a nagymamák segítségével nekiálltunk a tojásfestés hosszadalmas folyamatának. A tojásokra növényeket tettünk és harisnyába bugyoláltuk, úgy tettük a festékbe, ez a procedúra sok kezet, és annál is több türelmet igényelt.
A hétfői locsolkodást azonban körülbelül annyira vártam, mint egy nehéz felmérőt: utáltam minden percét. Az ücsörgést és várakozást, a mosolygást és csevegést, és legfőképpen a parfümöket, amelyektől a nap végére már teljesen fájt a fejem. A húgom abszolút osztozott az érzéseimben, és valamelyest megnyugtató volt, hogy nem egyedül kell szenvednem. Hatalmas meglepetés volt hát számomra, amikor később, más lányokkal és nőkkel beszélgetve kiderült, hogy voltak, akik kifejezetten élvezték ezt az egészet. Megkérdőjelezni azonban soha nem kérdőjeleztem meg, és
Gyakran kérdezik, szereti-e Erdélyben, vagy hogy meddig tervezünk maradni. Mindenkinek van családtagja vagy ismerőse, aki külföldre költözött a jobb megélhetés reményében, de olyan történetet kevesebbet hallunk, amikor valaki külföldről költözik Romániába. Főként Németországból vagy Izlandról, ahol megismerkedtünk. Minek? Mi vonzotta? A legegyszerűbb válasz persze az, hogy én, de a tágabb kontextushoz hozzátartozik, hogy valóban imádja a hegyeket, az erdőket, az erdélyi tájat és a vidéki életet. Nyitott szívvel és elmével költözött ide, és első pillanattól otthon érezte magát itt, bár a magyar nyelvre még mindig azt mondja, hogy semmi logika nincs benne.
Segített ebben az is, hogy akkorra már én is éltem külföldön. Sok mindent láttam és tapasztaltam, és kinyílt előttem a világ, de ha őszinte akarok lenni, egyszerűen nem gondoltam bele ennyire a jövőbe, és abba, hogyan fognak kinézni a mindennapjaink. Azt tudtam csak, hogy megtaláltam a férfit, akivel le szeretném élni az életem, akitől gyerekeket akarok, és emellett a bizonyosság mellett minden más eltörpült. Persze az élet bebizonyította, hogy naiv voltam, és akadtak azért nehézségek és kellemetlenségek a különbözőségeink miatt, de ezek inkább bürokráciai kérdések voltak, mintsem kulturálisak.
Nyilván Leo születésével tovább bonyolódtak a dolgok, és felmerültek olyan kérdések, amelyek addig ahhoz a távoli jövőképhez tartoztak, amivel én nem annyira akartam foglalkozni, gondolván, ahogy az angol mondja, hogy
Ilyen volt például az a dilemma, hogy megkereszteltetjük-e, amiről elég könnyen eldöntöttük, hogy egyelőre nem fogjuk, de ilyen most, hogy Leo már kétéves elmúlt, az is, hogy miként alakítjuk majd a (húsvéti) szokásainkat. Néhány évünk még van addig, amíg ezzel a kérdéssel nagyon komolyan kellene foglalkozunk, lévén, hogy a bölcsis csoportban egyetlen kislány van, és az sem a mi falunkból, így egyelőre a fenyőállítás és locsolás kérdése nem aktuális.
Mégsem tudok már nem gondolkodni ezekről a dolgokról, hiszen egyértelműen azt szeretném, hogy
Megegyeztünk például a férjemmel, hogy elvisszük majd néptáncolni, mert az az én gyerekkoromnak is fontos része volt, nagyon szerettem, és örülnénk, ha Leonak is lehetősége lenne kipróbálni.
Másrészről azonban már nem gondolom, hogy a szokásokat és hagyományokat kérdés nélkül el kell fogadnunk. Természetesen a múltunk – a generációs mintákat is beleértve – nagymértékben meghatározza a jelenünket és a jellemünket, de ugyanilyen fontos szerintem a kíváncsiság, a nyitottság és a változás iránti vágy. A mai fiatalok semmit sem tisztelnek, szokták mondani az idősebbek, elfelejtve, hogy fiatal korukban ugyanúgy dolgozott bennük is a dac és a kalandvágy, az igény, hogy önmaguk lehessenek, és nyomot hagyjanak a világban.
akik sokszor nem tudják, mit akarnak, de azt nagyon, lehetőleg mindent egyedül, de a segítség lehetőségével, és teljesen másképp érzékelik az idő múlását, mint mi, felnőttek. Mégsem várnám el egy pillanatra sem Leotól, hogy harminc-negyven év múlva, ha saját családja lesz, ugyanúgy fesse a tojást, és ugyanolyan ételeket egyen húsvétkor, mint mi most.
Szokásainkban benne van a kollektív emlékezet, és mindannyian vágyunk rá, hogy szeressenek, megbecsüljenek, és halálunk után melegséggel gondoljanak ránk, de
Szóval, mi idén a tojásvadászattal is ki fogjuk egészíteni a húsvéti szokásaink sorát. Ez is egy olyan dolog, amire azelőtt, hogy anya lettem volna, szemforgatva gondoltam, mint egy újabb amerikai hóbortra, de egyrészt, mint kiderült, Németországban is szokás, így a férjem gyerekkorának is része volt, másrészt, már előre boldog vagyok, ahogy elképzelem Leo izgatott arcát, miközben a kertben szaladgál egy kiskosárral.
Azt hiszem, számomra ebben az egész szokás-kérdésben ez a legfontosabb: nem fogok rákényszeríteni valamit a családomra, amit bármelyikünk is gyűlöl, csak azért, mert hagyomány. Lehet a szokásokat úgy is tisztelni, ha mi magunk nem veszünk részt bennük.
korábban írtuk
Máthé Melinda: A zene ünnep
A zene értelmezése ugyanolyan szabad, mint bármely más művészeti ágé. Jó, ha vannak (szakmai) fogalmaink az interpretációra, de itt ez nem fontos. Minden üzenet érvényes.
