Gyermek-én: Hurrrrrá! Ugróiskola! Gyertek lábak, ugrálni, de jóóóó! Jó nagyok lettetek, igaz, kilógtok a kockából, de sebaj, juhééé, gyerünk!
Szülő-én: Miiiit?!
Elment a szép eszed! Hajnali 8-kor, munkaidőben a város központjában te szökdösni akarsz, mint egy elszalasztott…?!
Felekezeti iskola tanára, felelősségteljes pszichológus vagy, asszony, nem is túl fiatal, mit képzelsz?! Azt gondolják, hogy elment az eszed a sok nyomorúság hallgatásától, s megfutott szegény! Tessék vigyázni a jó híredre!
Gyermek-én: Ó, na, léccci, léccci!! Csak egy kicsit, csak az egyiken ugorjunk végig, olyan jó lesz, olyan réges rég nem ugráltál, s te úgy szeretted mindig! Csak egy kicsiiiiiit!
Szülő-én:
Nem szabad! Nem illik! Nézzünk oda, mit képzelsz magadról?!
Már nem a szöszke Zsuzska vagy, aki minden marhaságra felmászott, s a térde csupa var volt minden nyáron. Magas sarkú cipő van rajtad, kitöröd a sarkát, elesel, s megütöd megint a műtött térded. Az orvos megmondta neked szépen, hogy csak sétálj!
Gyerek-én: Ó, na, Zsuzsi, gyere! Én olyan rég nem ugráltam, s olyan nagyon szeretném! Nélküled nem tudok…
Felnőtt-én: Kedves Szülő!
Tudom én is, hogy ő már nem a fruska Zsuzska, már felnőtt, s várja az iskola, gyermek és felnőtt, aki számít rá. De ez csak egy játék, egy kis rés a komoly napokban,
amikor ő örülni tud és felszabadul. Hagyd neki, ne bántsd!
Drága Gyermek, de jó látni a lendületedet! Most sajnos nem tudjuk az egészet végigugráltatni vele, mert a cipő sarka tényleg kitörik, de válaszd ki a kedvencedet, és induljatok neki, egyet kibírnak a sarkak. Hajrá!
Vajon hová is lesz bennünk évek teltével a Gyermek?
– gondolkodtam el az iskoláig sétálva. Mert mindannyiunkban ott van belül, ott vár ugrásra készen, mikor jön egy kis játéklehetőség, amikor kiszabadulhat és virgonckodhat kedvére, kollégákkal beszélgetve mikor jön egy jó poén, amit tovább lehet szőni, és már vinnyogunk is a nevetéstől. Mikor jön egy jó táncikálós dal, amit lehet énekelni hangosan, és loboghat a hajunk a lendülettől? Mikor labdázunk a kosarazás ürügyén, amikor nem a pontok számítanak, hanem a bakikon való fetrengés a röhögéstől, hogy már futni sem tudunk?
Várjuk az alkalmakat a felnőtt életünk terhektől és felelősségtől nehéz napjaiban, amikor könnyűvé, szabaddá és vidámmá válik a pillanat.
Mindannyiunkban megmarad a gyermek. Ez a részünk őrzi a spontaneitást, a kreativitást, az életörömöt. Csak, ahogy növünk és komolyítanak a teendők, az elvárások, a gondok, ez a gyerek elhalkul, szobafogságra is ítélik, mert azt hallja, hogy az élet nem játék, és örülni sokszor nem lehet és nem is illik. Csak olyan
póker arccal, felnőttesen gondterheltnek kell lenni, mert komoly, nagy emberek lettünk.
Igen, várhatjuk is ezeket az alkalmakat, lehetőségeket, amiket az élet véletlenszerűen hoz elénk, mint nekem az ugrósiskola rajzait, de meg is teremthetjük ezeket magunk is. Ha a mókuskerék hajtását abbahagyva, felnőttként is szánunk időt a kacagásra, táncra, felszabadult játékra, akkor táplálhatjuk, éltethetjük lelkünknek azt a részét, akinél lakik a mi örömünk.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
„Mit tehetek én, a gyermek?” – Boldog anyákat kívánnak
Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…
