Mindannyian nagyon vártuk, Leo is, egyrészt, mert imád minden járművet, otthon, falun, meg nincs villamos, metró (meg mozgólépcső, a repülés izgalmairól nem is beszélve), másrészt, mert egy ideje a húgom is – akit imád a gyerek – a magyar fővárosban él.
Gondolatban szépen meg is írtam a végtelen hosszú teendőlistát az utazásunk előtti két utolsó bölcsis napra. Be szerettem volna fejezni még egy munkát, rendbe szedni magam és mindenféle félbemaradt ügyeimet, meg persze csomagolni is kellett.
Ehhez képest, az utálatos köhögős-hörgős vírus, ami hetek óta keringett a bölcsiben, az utunk előtti hétvégét választotta, hogy Leon teljes erőbedobással kiüssön.
Mindennel el voltunk késve, teljes stresszben csomagoltunk, így otthon maradt (abban a sorrendben, ahogy észrevettük): Leo cipője, amit apukám – ezer hála érte – utánunk hozott a reptérre, a fogpasztánk, a mikrofonjaim, amelyek a munkámhoz kellenek, a rostpor, amit reggelente inni szoktam, Leo takarója… tovább nem is sorolom.
Az otthonunk elhagyását követő első huszonnégy óra így korántsem telt felhőtlenül, de a férjemmel újra és újra rácsodálkoztunk a mi fantasztikus kisfiúnk alkalmazkodóképességére. Természetesen minden információ a majdnem kétéves agyának kis szűrőjén ment át, így amikor megérkeztünk a marosvásárhelyi repülőtérre, rögtön megkérdezte, hol van Mártika (a húgom), aztán a landolást követően szinte azonnal ismét, estére meg már úgy döntött,
De betegen is nagyon jól bírta az utazást, a tőle megszokott módon mindenkivel nyitott és mosolygós volt, és ahogy kitettük a lábunkat a szállásunkról, sorban hangzottak el a szájából az „üljünk fel a villamosra”, „üljünk fel a buszra” felkiáltások.
Azt már többször megtapasztaltam, mennyire más számomra ismerős helyeket az ő szemén keresztül látni, vagy teljesen új helyeket együtt felfedezni, de ez az első közös utunk, amikor Leo már valóban jól ki tudja fejezni magát, amikor beszélgetni lehet vele mindenféléről. Budapest azóta nagyon kedves helyet foglal el a szívemben, hogy egyetemista koromban fél évet itt laktam Erasmus-program keretében, és a megismerkedésünk után néhány héttel a férjem is ide kísért el, hogy pár napot még együtt tudjunk tölteni, mielőtt hosszú időre el kellett válnunk. Azóta többször visszatértünk közösen is, Leonak is a harmadik Budapesti kiruccanása ez már, így lehet tőle olyan dolgokat kérdezni, hogy „A Babkába megyünk vacsorázni, múltkor is voltunk ott, emlékszel?”. Nyilván nem emlékszik, ezzel mindketten tisztában vagyunk, mégis jó érzés ez a fajta összekacsintás, a múlt és jelen összekapcsolása, kis családunk elhelyezése a tér-idő kontinuumban.
Aztán meg, a majd’ kétéves mindenhol majd’ kétévesként viselkedik. Otthon két játszótér van, egyik az ovi udvarán, a másik egy pici helyre összezsúfolva. Itt találtunk egyet a tömbházak között, míg papira vártunk, aki bement egy üzletbe teát venni, és hosszasan nézelődött. Leo azonnal ki szeretett volna mindent próbálni a játszótéren, egyebek mellett az egyik kislány biciklijét, amit nagyon kedvesen át is engedtek nekünk. Aztán a két pöttöm gyerek a földbe rögzített trambulinon kezdett felváltva ugrálni, a kislány igazi, nagyvárosi profi módjára, az én gyerekem, aki azelőtt még nem próbált ilyesmit, sokkal esetlenebbül (vagy inkább: több eséssel), de ugyanakkora lelkesedéssel. Kezdett sötétedni, hideg is volt, így bementünk megnézni, hogy halad papi. Tele volt a bolt nagyon értékes és annál is törékenyebb porcelánokkal, így próbáltam tőlem telhetően féken tartani Leot, aki erre azzal válaszolt, hogy hasra feküdt és a csempét kezdte nyalni. Háromszor felvettem, és megtiltottam neki, negyedjére hagytam, hadd csinálja.
Sőt. Itt mindannyian vakációs üzemmódban vagyunk kicsit. Előfordult, hogy mesét tettünk neki a telefonon, miközben a vendéglőben az ételt vártuk, amit otthon nagyon szigorúan kerülünk. Talán cukorból is kicsit több lecsúszik itt, és az alvásidőket is egy hajszállal lazábban kezeljük, mert sokszor mi is elveszítjük az időérzékünket; a tömeg, a zaj, a nyüzsgés teljesen másként szívja az energiánkat. Több könyvet kapott itt egy nap alatt, mint otthon egy fél év alatt, de éppen nagy Maszat-lázban ég, és hát, ez Maszat otthona, honnan vegyük, ha nem innen?
A férjemmel imádjuk Budapestet, de minden, amit szeretünk benne, az a bizonyos nagyvárosi életérzés, a lehetőségek végtelen skálája, a vagányabbnál vagányabb éttermek,
a nem annyira csendes macskáinkhoz, visszasimuljunk a rutinunkba, és házi kosztot együnk. Leo – előző alkalmakkor úgy tűnt – nálunk jobban bírja a nyüzsgést, és tíz nap után is ugyanolyan lelkesedéssel szállt fel a villamosra, mint az elsőn. Ezúttal viszont többször kérte, hogy menjünk haza „egy kicsit”, egy „utolsót”.
Az otthon ott van, ahol anya és apa van, mondta neki a férjem, és bár nem gondolom, hogy ezt felfogná, tudom, hogy érzi. Ugyanúgy itt is alkudozni kezd a déli alvásnál, hogy cicit szeretne (bár már hetek óta csak este kap), ugyanolyan beletörődéssel öleli meg aztán a nyakam, hogy úgy aludjon el, és ugyanúgy rám nyitja itt is az ajtót, amikor pisilni megyek.
A húgom megkérdezte, most már nekem is megvan-e az a szuperképességem, ami látszólag minden anyukának, hogy bármit megtalálok, amit a többi családtag nem. Hogy abban a pillanatban, amikor a gyerek kicsusszant belőlem, ezzel is felvérteződtem-e. Valamennyire igen – válaszoltam mosolyogva. De most az is eszembe jutott, Leo születésével ez is megváltozott: számomra az otthon ott van, ahol ő van.
korábban írtuk
Akinek egy ágy a világ
Kovács Gizella, azaz Gizi néni, vagy sokak számára a nagybetűs Tanci mindkét lábára lebénult. Négy éve nem tud kikelni az ágyból. És még így is megtalálja a szépet a mindennapokban, ő ad erőt másoknak.
