Hallotta, hogy a férje is felkelt, biztos indul a piacra, ahogy minden szombaton.
– Mit hozzak? – kérdezte a férfi.
– Csak a szokásost. Kenyeret mindenképp – válaszolta még mindig csukott szemmel.
A kapu becsukódott, szomorúság ült meg a gyomorszáján. Hét közben alig találkoztak, amióta kirepültek a gyermekek, mindkettőjüket lefoglalta a munkája. Hétvégére pedig maradt a főzés, a kert, az elmaradt házimunka, az idős szülők. Egyre gyakrabban érezte, hogy olyan, mintha beszorult volna valahová, és egyre csak fogyna a levegő…
Csak néhány perc – nyugtatta magát. Nem akarta kinyitni a szemét még. Ezek a nap legjobb pillanatai, amikor még nem pörög a mókuskerék.
A kertből orgonaillatot hozott a lanyha szél, pedig már majdnem mind elnyíltak az orgonák. Egyre hangosabban csiviteltek a madarak.
Rég nem beszéltek, inkább kerülték a találkozás lehetőségeit. Mit is mondhatna neki? Végül üzenetet küldött. Ezt írta: „Szeretném veled tölteni a napot!”
A szíve a torkában dobogott. Már meg is bánta, hogy elküldte az sms-t. Talán csak későn veszi észre – nyugtatta magát. S akkor nyugodt szívvel mondhatja, hogy tárgytalan, éppen a kamrát takarítja.
De perceken belül jelzett a telefonja. Alig merte megnézni. A kijelzőn ez állt: Várlak! Tudod, hol!
Hajat kellett volna mosnom – gondolta. De erre már nem volt idő, lófarokba kötötte hát a haját. Hirtelen nem is tudta, hogyan öltözzön, hová mennek majd. Végül egy virágos pamutruha mellett döntött, az jó lesz bárhová. Viszek sütit neki – gondolta, tudta, hogy a férfi milyen édesszájú.
Szándékosan lassan ment, nem akarta, hogy mindenki lássa, hogy rohan, mint egy bakfis. Egyik percben boldog várakozás volt benne és elszántság, másik percben izgalom és szorongás. A nevetségessé válástól félt a legjobban.
A nő nem kérdezte, hová mennek. A férfi tudta, oda, ahol nem találkoznak senkivel. A nő bízott benne, olyan jó ötletei voltak régen is!
– Teszel zenét? – kérdezte a férfi. A nő bekapcsolta a rádiót. Egy női hang énekelt: „Vigyél messze május, vezess a nap felé…”
Nevettek. Kicsi falvakon vezetett át az út, bármerre nézett, zöld fű, zöld lomb és temérdek virág. Az utolsó, zsákfalu után egy domb alatt álltak meg.
– Hoztam neked lattét – mondta a férfi, és a nő kezébe nyomta a papírpoharat.
– Ó, ez a kedvencem mostanában. Tudtad?
– Nem tudtam.
Kisétáltak a dombra. Fentről messzire elláttak, körülnézve öt templomtornyot számoltak össze. A távolban egy kis halastó vize kéklett. Valaha szerettek oda járni, friss, sült pisztrángot enni. Leültek a fűbe.
– Hoztam neked sütit – mondta a nő, és elővette a hátizsákból a dobozt a meggyes pitével.
– Végem van! – mondta a férfi, és mohón nyúlt a doboz felé.
– Hiányoztál – mondta a neki. Azt hittem már sosem fogsz hívni…
– Látod, hívtalak – válaszolta a nő.
– Hívj máskor is!
A dombról lefele menet búzavirágot láttak, pipacsot és margarétát. Csodálkoztak. Idén olyan későn jött a tavasz, s máris itt vannak a nyár virágai.
A városba érve a nő előbb kiszállt:
– Meglátogatom apámat – mondta.
– Hívsz majd? – kérdezte a férfi.
Az apja a tévé előtt üldögélt, mint mindig. Kávéval kínálta, de nem kért most. Elmosogatott, kivasalt néhány inget neki.
Szürkülödött, mire hazaért. A férje még a kertben matatott.
– Hoztál kenyeret? – kérdezte a nőtől.
– Hú, azt elfelejtettem. Sebaj, összedobok valamit vacsorára.
– Vehettünk volna pisztrángot a tónál…
– Majd legközelebb – mondta a nő nevetve.
Salátát készített, grillsajtot sütött hozzá. Vacsoráztak.
– Bort? – nézett rá a férfi. Sokáig nézte az arcát. Hálás volt a tekintete.
– Jöhet! – válaszolta, és besétált a hálószobába.
– Ma olyan voltál, mintha a szeretőm lettél volna! – mondta.
– Az voltam – válaszolta a nő kacéran. S kikapcsolta a telefonján az ébresztőt.
Májusban berobban a természet, és ez az erőteljes növekedés még azokat is kimozdítja a négy fal közül, akik nem vallják magukat természetbúvároknak. Nem véletlen, hogy május elsejét a természetben ünnepeljük.korábban írtuk
Pakot Mónika: Minél közelebb kerülünk a természethez, annál boldogabbak vagyunk
