Szerintem az anyaságban van egy annál is fontosabb kérdés, hogy mi végre vagyunk a világon. Amíg ennek a kérdésnek a megválaszolására volt kétezer éve a filozófiának úgy, hogy szakállas férfiak sétálgatva, fürdőkben ücsörögve, olajfák alatt pihenve, csak ezen gondolkodhattak, addig egy síró-nevető csecsemővel (vagy a második, harmadik, negyedik és a többi gyermekkel, netalán kettes- és hármasikrekkel) a karján egy szülő – ha van szakálla, ha nincs – ilyen mélységű kérdéseket kicsit nehezebben tud fejtegetni. Főleg, hogy egyáltalán nincs kétezer évünk rá: örüljünk, ha két másodperc reakcióidő rendelkezésünkre áll. De sokszor még annyi se. Két másodperc: ez az az időkeret, amiben mélylevegőstől kell jól reagálni, mellőzve a nem mindig előnyös zsigeri mintákat.
Emeljék fel a kezüket azok, akik még sosem érezték egy hevesebb gyermeknevelési helyzet körül kialakult vita hevében, hogy „mostazonnalelválok”! Nyilván, ezt a vívódást egyedül is lehet profi szinten művelni, önmarcangolás formájában. Pedig, hogy készültünk előre. Nagyon készültünk. És azt is hittük, jól felkészültünk. Kerekedő pocakkal, ráérősen babaruhákat rendezgetve voltak nekem is a legpontosabb elképzeléseim arról, hogy mi hogy lesz. Az, hogy majd minden „nyekkenésre” felveszem, és sírni soha nem hagyom, alap volt, de a gyermekeket nevelgetni sem árt valamire, jó lenne terelgetni valamilyen irányba ebben az enyhén szólva is képlékeny, változó, bizonytalan világban. Nem lenne rossz valami olyat adni át nekik, amitől majd ők lehetnek az Űrköztársaság miniszterelnök asszonya és tulajdonosa is. Azaz nem lenne rossz, ha elhinnék magukról, bármire képesek lehetnek és minden rossz helyzetből kihozhatnak valami jobbat.
De hogy állunk a saját határainkkal, és mi magunk mennyire vagyunk reziliensek?
Azzal a tervvel indulunk neki ennek a gyermeknevelésdinek, hogy mindenben támogatjuk őket, és reméljük, hogy ez innen akkor sima ügy. Aztán jön a valóság a maga feldolgozatlanságaival, hogy pont úgy reagálok, vagy működöm, ahogy a szülőség egy pillanatában se szerettem volna, vagy betoppan a kisördög, és csak úgy ott hagyja a kéretlen mondatokat: Vajon biztos jól döntöttél, biztos, jól csinálod? És akkor az anyaszívben máris áll a bál. Azaz nem is bál, inkább vihar. Egyenesen tornádó! Pedig mindenki megmondta, hogy KELL csinálni. Megmondta a szomszéd, a teljes rokonság, az egész világ és az összes Insta-oldal, amelyek pozitív fegyelmezésre és támogató nevelésre buzdítanak, hogy hogyan kell.
A cuki történetek mellett mind küzdünk hasonló helyzetekkel, amelyek feladják a leckét. Még szerencse, hogy az algoritmus időnként kegyes, és olyasmit is képes dobni, hogy miért örülj, ha a gyermeked folyton feszegeti a határokat, fittyet hányva a szabályaidra. Ilyenkor azért tudok örülni, mert az én gyermekeim is becsületes határátlépők, és ezt sokszor olyan bájjal képesek művelni, hogy az összes szabály magától áll fel és megy tornasorban a levesbe.
„Véletlen volt” – ezt elég volt egyszer kiejtenem a számon (nem úgy, mint azt, hogy „Gyertek-gyertek, rakjunk rendet”), és azóta csak véletlenek vannak. Véletlenül ömlik, törik, szakad, esik minden. Szóval nálunk biztos nem igaz, hogy nincsenek véletlenek, mert csak azok vannak. És olyan édes az is, hogy L., amiről tudja, hogy szabad, megkérdi, hogy: „Szabad”? Az ellenkezőjéről nyilván nem nyit diskurzust velem.
Amúgy olyan könnyű azt mondani egy szülőnek, hogy nem húz elég határt, nem elég következetes, miközben még két családon belül sincs egységes értékrend.
És nyilván felvetődik a kérdés, hogy a gyermekeknek szabadságot ad-e minden, amit szabad? A szabad szó a szláv szvobod átvétele, de szerintem ennél több is érezhető benne. Játsszunk kicsit! Mi van, ha a szab a szótő, és csak el van látva egy -d birtokos személyjellel. Azaz a „szabad” jelentése nem más, mint azoknak a megszabott határoknak az összessége, amitől szabad vagy.
Ha így tekintek erre a fogalomra, akkor egyszerre két értelmet nyer a gyermekeim „Anyuka, szabad?” kérdése. Mert ezt érthetem úgy is, hogy „Anyuka szabad?” Mert azt hiszem, számomra a szülőségben az az egyik legnagyobb szabadság, amikor önazonosan tudok a gyerekeim felé fordulni, és nem számít, hogy ez a boldogságra nevelő dán módszer szerint történik, vagy csak egyszerűen belőlem jön. Amikor olyan fegyelmező példamondatokkal próbálkoztam, amiket nem éreztem teljesen a magaménak, az olyan volt, mintha egy tíz évvel ezelőtti Google Translate-et kértem volna fel tolmácsnak.
Ha jól laktak és pihentek eleget, elég csak megkérni őket valamire, máskor meg a legnagyobb erőfeszítésed ellenére is képesek veszélybe sodorni magukat például azzal, hogy viccből, véletlenül és nyilván csak játékból, bújócska címszó alatt elszaladnak. Sokszor az az érzésem, hogy van néhány recept is, mert például a cipő lehúz, kéz megmos működik, de javarészt helyzetek vannak, amik úgy falhoz állítanak, mint valami túlélőshow. Csak szerencsére itt nem szavaz ki senki senkit. P. négyévesen azt is sokszor mondta, hogy nem hív meg a szülinapjára, de azt is, milyen jó, hogy én vagyok az anyukája.
És azért micsoda csoda, hogy itt mi mind, akik hasonló cipőben járunk, valakiknek az anyukái lehetünk.
Mégis azt érzem, ez az a folyamat, amiben a zuhanások ellenére újra, és újra meg lehet újulni. Május van, az anyák hónapja. Meg az apáké is. Ha arra gondolok, hogy ennek a hónapnak van a legtöbb rügye, kibomló, majd elhulló virága, akkor ez nem véletlen. Van ebben az egész szülőségben egy olyan őserő, valami olyan felemelő, máskor meg velőig ható, de éltető lüktetés, ami az én teljességérzésemhez elengedetlen. A teljesség érzése pedig a szabadság is. Hogy jó kötődésre és nem kötésre törekszem. Mert mind a három kívánságom azt adni, hogy: „szabad vagy, szeretlek!” Majd elválik, mennyire sikerül, de a másik három kívánságom nyitott maradni örökre az összes kérdésükre.
