Amikor Maráz Zsuzsanna ultrafutó tavaly futva szelte át Spanyolországot, 18 nap alatt 1080 kilométeres távot teljesítve, egyik naplóbejegyzésében „bébitávnak” nevezte az aznapi – azt hiszem, – 40-50 kilométeres futást. „Ma csak egy bébitáv volt” – az idézet kontextusból kiragadott, és nem is pontos, meg a kilométer se annyira fontos, de valahogy így fogalmazott. Egyáltalán nem fennhéjázva írta ezt, hanem nagyon kedvesen, viccesen. Érdekes, hogy a minden nap olvasott naplóból erre a szóra emlékszem leginkább. És talán pont azért, mert olyan jó sűrítménye az emberi működésünknek, pontosabban annak a jelenségnek, mennyire nem vagyunk tisztában azzal, mire vagyunk képesek, és, ha már képesek vagyunk valami átlagon felettire (vagy annak hittre), mennyire egyszerűvé, „bébitávvá” válik a lehetetlennek képzelt, ha begyakoroljuk.
A kettő közötti legnagyobb hasonlóság, hogy mindkettő kemény (hol jóleső, hol fájdalmas) edzés, egyik szerről se lehet lejönni, egyikben se éred utol magad, az úton levés az, amiben azt érzed, megérkeztél, mindkettő tud szárnyakat adni, és mindkettőben érezheted, hogy legalább 100 rendíthetetlen ólomkatona vágta be a délutáni szundit a lábaidra telepedve, így épp csak vonszolni vagy képes magad. Aztán ott a legfőbb különbség is, hogy míg a hosszú futások alatt egyedül vagy magaddal és a gondolataiddal, addig mondjuk egy négyéves és kétéves társaságában ez egyáltalán nem tud megtörténni, mert már az is kihívás sokszor, hogy legyen egy önálló gondolatod. A sort biztosan lehetne még folytatni, de most nem is ez a fontos, hanem a tények. Mert az tény, hogy vannak futók, akiknek az ultra jó, de az biztos, hogy anyának lenni is ultra jó. Bármelyiket kezded el, óhatatlanul tolódnak a határok, és azon kapod magad, hogy az újabb és újabb hosszú távok egyszer csak bébitávokká törpülnek.
A futásról elég hamar kiderült, nem egy futókaland, sokat szaladtam (néha a gondolataim elől is), pánikot is orvosoltam vele sikeresen, és időközben (nyilván ettől teljesen függetlenül) rájöttem, mennyire félek az anyává válástól. Sose tudtam volna kijelenteni (mert nem is éreztem), hogy nem szeretném,
És így visszagondolva is tényleg az volt számomra, de ennél jobban még nem érte meg egy félelmemet sem legyőzni. Ilyen képlékeny elmejáték hát ez a rémisztő érzés: képes áldássá, hálává alakulni és úgy maradni, mint egy kitűnően sikerült farsangi jelmez, amivel időközben örökre eggyé válsz.
Pont abban az évben, amikor végül P.-vel várandós lettem, azt terveztem, hogy futok egy maratont. És épp egy félmaraton alatt éreztem először azt, hogy van valami furcsa, mert túlságosan fáradok. Aztán a következő héten kirajzolódott a két csík a teszten, és ez volt tulajdonképpeni rajtvonal, nem hogy egy maratonhoz, hanem ehhez a soha véget nem érő ultrához, ami hol bébitáv, hol pedig emberi erővel teljesíthetetlen és asztrofizikusok által is meghatározhatatlan léptékű distancia.
És hogy fonódik össze a futás a gyerekneveléssel az én életemben? Igenis, fel kellett dolgoznom, hogy a várandósság nem épp egy maratonra való felkészülés: le kellett lassulni, és ez nem volt választás kérdése. Akkor nem tudtam, hogy ez mennyire természetes első trimeszteres érzés, bűntudatom is volt miatta. Aztán a 12. hét után jött az a hormonkoktél, aminél nagyobb szárnyakat még a Red Bull se adott soha senkinek. Mit bántam én már a futást, amikor olyan jókat lehetett enni, olyan boldog és kerek volt a világ, hogy az idegesség érzése is fényévekre költözött. Aztán nyilván jöttek a szószerinti bébitávok, amikor már a pár száz méterre található parkig is kihívás volt eljutni. Mindenesetre, biztos, ami biztos, a szülészetre vittem magammal egy finom magnézium fiolát, hogy akkor majd ez lesz az én maratonom, és a kellő időben behörpintem, de nem néztem utána és kiderült, lassította volna az összehúzódásokat.
És bár maratont még a mai napig sem futottam (de továbbra is álom, cél), két szülés után mégis érzem, hogy ennek az állításnak azért lehet realitása.
Karjaimban P.-vel sokáig eszembe se jutott a futócipő (nyilván a laza ízületek és a lassabb regenerálódás nem is hagyta volna), de a futás, mint kifejezés, mégis belekódolódott a mindennapjaimba: futólag találkoztam ismerősökkel, futólag válaszoltam üzenetekre, éreztem, hogy sokszor kifut az idő a kezemből, szaladnak a napok, de főleg az éjszakák. Mintha ténylegesen ki kellett volna szaladni a külvilágból is, hogy megtaláljam belül azt a helyet, amiben puha, békés ágyat vethetek a gyerekemnek.
Aztán nyilván voltak helyzetek! Nem tudsz futni, gondoltam, de aztán ment a sprint is, amikor mama hívott a park túloldaláról, hogy sír a gyermek.
Amikor azt éreztem, hogy ez az egész már megy nekem, és már a futócipő is fel-felkerült a lábamra, akkor érkezett L., és az összes addigi bébitávvá törpült ultra újra fényévnyi távolságot öltött (ezúttal a várandósságra való készülés és az abba való belecsöppenés már kicsit sem volt ijesztő). Hogy fogok kimenni egyedül TÉLEN egy újszülöttel és egy dacos, féltékeny kétévessel a házból egyszerre, úgy, hogy maga a mozgás sem kis feladat? Emlékszem, többször el is sírtam magam, ha erre gondoltam. Aztán, amikor a kétéves földhöz is csapta magát az első ilyen alkalommal, sose felejtem el, odajött egy másik anya, segített felemelni, és azt mondta, „tudom, milyen érzés”. A szárnyai jól el lehettek csomagolva a vastag kabát alá,
Aztán ebből is csak egy bébitáv lett: a minap színházban voltam a kétévessel és négyévessel. Aztán úgy csalogattam haza őket, hogy „gyertek, szaladjunk egyszerre”. Szuper élmény volt az a délután mindhármunknak! Persze a főzés, háztartás még mindig ultratáv, de türelem, türelem…
Igen, a futás és az anyaság rendkívül sok türelmet tanít. Már-már közhelyes, de ha futok, türelmesebb anya, jobb ember is vagyok. És ez mindenkinek jó. Most nem számítanak a kilométerek (persze azért örülök, amikor jut idő egy 10-12 km-re), teljesen megelégszem 10-20 perccel is, ha csak annyira FUTja. Szorongást, fáradtságot oldok vele, boldogság, nyugalom termelődik, szóval, főnyeremény! Mama például mindig mondja, „ha ütnének, se mennék”. Nem érzi, miért kell ez, ha úgyis egész nap futok a gyerekek után, de azt érti, látja, hogy jót tesz és támogatja. Logisztika kell hozzá, meg mi tagadás, néha a bűntudatot is el kell söpörni a 20 perc miatt is… Vagyis inkább folyamatosan tanulnom kell, hogy szabad kiszakadni… kiszaladni ezúttal bentről kifele. Egy kicsi magamra figyelés nem a gyerekeimmel töltött percek elszalasztása. Ha így gondolok rá, milyen negatív a szaladás ige. De az idő amúgy tényleg szalad, a futóidő viszont úgy érzem, lelassítja. Nem csak az énidőmet, hanem az én életemet, az én időmet.
Köszönöm, P., igyekszem! És erre azért is van némi esély, mert van még egy erős közös pont. Nem is a futás és az anyaság között, hanem a futás és a gyerekek között. Hogy mindketten a jelenbe rántanak, és képesek ott tartani. Ez például teljesen biztos, hogy az élet egyik értelme, úgyhogy gyerünk, anyukák, fel a fejjel, a külső és belső erőforrások – legyen ez sport, vagy bármi – mindannyiunkban ott lapulnak: mit nekünk egy bébitáv!
korábban írtuk
Színházcsinálók színház nélkül – Hogyan hat az átmeneti épülethiány?
„Hányódás” és rugalmasság, dinamizmus és teremhiány, alternatív helyszínek és logisztika – címszavakban talán így lehetne körülírni a székelyföldi színházak helyzetét, amelyeknek hosszabb-rövidebb ideje nehezíti a működését az épületeik felújítása.
