„A tánc átváltoztatja a teret, az időt és az embert.” (Szent Ágoston)
Ma is táncolnék, ha abban a közösségben tehetném. Megtaláltam azonban 16 évvel ezelőtt magamnak a zumbát, és ha a néptáncot nem is pótolja, itt férfi pár nélkül is lehet táncolni. Sokféle mozgásformát kipróbáltam életem során: aerobic, spinning, pilates, jóga, jump, fitnesz, balett... És
Nekem nem kell már semmi hiú „hogyan fogyj le 10 perc alatt” remény, reform testátalakítás még reformabb géppel, súlyok, bérlet, amelynek felét sem tudom lejárni, lehetetlen órákban tartott edzések, szigorú edzésterv, még szigorúbb edzői tekintet, állandó életmódváltási felszólítás... Én már ezeken túl vagyok. Vagyis
Nekem csak a zene kell és a tánc. A világjárvány alatt online zumbáztunk még, de aztán soha nem állt vissza a Covid előtti zumbás csapat. Négy évig vártam, hogy ismét heti kétszer salsázzak, és kiürítsem a fejem a szakmai és mindennapi gondoktól. Egy éve eldöntöttem: ha másnak az edzésére heti kétszer eljutok, a sajátomra is sikerülhet. Hónapokig tervezgettem, hetekig simítgattam, sokáig gyakoroltam. Aztán egy csendes januári nap „coming outoltam”, és szétszórtam a világba a hírt, hogy – akárcsak a régi, precovid időkben –
Kicsit tartottam attól, soha nem leszek olyan jó, mint ő, de eldöntöttem: magamért megpróbálom. Így nincs már kibúvó, hogy fáradt vagyok, a gyermekeknek is kellenék itthon, amúgyis, hogy néz ki a ház, és annyi az elmaradt munkám… Nem, most már ez is a heti állandó programsorozat része. Mennem kell, mert várnak rám. Néha kevesen, néha többen, de mindig elégtételt ad minden egyes zumbaóra. És
Az életközepi válság még messze lehet, nem tudnám ezt arra sem fogni, de ahogy egy nagyon bölcs nő mondta nekem tavaly ilyenkor: ha nem tudunk előre lépni, akkor oldalra lépegetünk. Valahogy így érzem. Nem adom fel, még elszántabban menetelek az „oxigénhiányos, 5000 méter feletti világba”. Nagyon sok kudarcélmény ért, ami miatt éreztem, hogy szükségem van valami erőforrásra. Arra gondoltam, hogy teszek egy kísérletet, magamért. Hogy biztos legyen az, hogy hetente kétszer mozgok, olyasmit, amit én szeretek, olyan zenére, amit én választok.
Aki rám néz, látja, hogy nem vagyok igazi, tűbe fokozható nádszál, sem egy Jane Fonda alkat. Ez volt az egyik nagy gát bennem, hogy nevetséges leszek, szakmaiatlan. Ennek ellenére, úgy tűnik, ez az egyik legerősebb mágnes: átlagos nő vagyok, és ez sokkal közelebb visz másokhoz, mintha egy tökéletes, kockahasú fitneszkirálynő lennék (bár nyilván van kockahasam, és így egy év után már szinte látszik is. Eddig álcáztam).
Az elmúlt egy évben több mint 180-an nézték meg maguknak, mi is az a #GOZumba. A legfiatalabb résztvevő egy kétéves kislány volt, a legidősebb egy hatvanas nagymama. Igazából minden hatodik érdeklődő egyetlen egyszer próbálta ki, és aztán nem találkoztunk többet. Ez is rendben van, mindenkinek másak a szükségletei. Azt azonban látom, hogy
Itt pedig minden 60 perc után! Látom és hallom is! Mosolyognak, elégedettek, sikerélményük van, örülnek, hogy egy fáradt munkanap után eljöttek a számos alibi-lehetőség ellenére is. Hogy sikerült megjegyezni az új koreográfiát. Hogy a tini lányaik szemében menőbb anyukák, mert Miley Cyrus dalát is ismerik. Csupa pozitív visszajelzéseket kapok, és legtöbbször azonnal! Nekem a tánc a fontosabb, nem a zsírégetés, nem az 564 ugrás, hanem az, hogy közben tényleg élvezhető, kellemes legyen. (Azért az 5000 lépés simán megvan.) DE persze,
Sokat változott a viszonyom magammal, alakult az önelfogadásom is, minden zumba alkalom után érzem: milyen jó, hogy bátor voltam. Havonta fizetek licenszre, terembérre, sokat autózom, mert Csíkszeredán kívül Csíkszentgyörgyre és Gyimesfelsőlokra is járok. Vásároltam egy vagány JBL hangfalat (amelyért majd a házibulizó gyermekeim is hálásak lesznek…), könnyű, hordozható, és szabadtéri bulit is lehet vele rendezni. Szóval, nem ebből fogunk hirtelen meggazdagodni, ez nem egy olyan típusú dolog. De
Autóvezetés közben már nem a napi feladataim görgetem a fejemben, nem a problémáim felett rágódom, nem az emberi irigység, rosszindulat, korlátoltság miatt kesergek, hanem hallgatom folyamatosan az új koreográfiákhoz tervezett zenéket, és a fejemben táncolok. Meg énekelek.
A lányaimmal is sokat táncolunk, segítenek a videózásban, ha tehetik, nyáron, szabadtéri zumba eseményeken részt vesznek. Néha kritizálják a playlistemet vagy valamelyik koreográfiát, olykor nyűgösek, hogy heti három este későn érek haza, de tudom, hogy alapvetően nagyon büszkék rám.
Az ősszel egy kapkodós nap egy lépcsőfokról rosszul léptem le a tízcentis magassarkúmban, és nagyon kibicsaklott a lábam. De tudtam, egy óra múlva 18 ember vár, nem mondhatom azt, hogy nem megyek. Jegeltem, gumifásliztam, és táncoltam. A lábam helyrejött. Akkor jutott eszembe az, hogy milyen kockázatai vannak annak, ha az ember a testével dolgozik. Szóval, nem tudom mennyi ideig tudom csinálni. Erre azonban nem gondolok. A mára koncentrálok. Ma vagyok ennyi idős, ma ekkorák a gyermekeim, ma tudom ezt megtenni. Remélem, még hetvenévesen is lesz erre energiám, meglátjuk, mit hoz az élet. Azért azonban, hogy ez az év így telt, már hálás vagyok!
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Csősz Éva: A kutatói pályán a legfontosabb a kíváncsiság
Székelyudvarhelyről Kolozsváron át Debrecenbe vezetett az útja. Ma a Debreceni Egyetem professzora, nemzetközi kutatócsoport vezetője. Kutatásai jelentősen hozzájárulnak a diabétesz és más betegségek szövődményeinek korai felismeréséhez.
