Házasodunk, fejest ugrunk az ismeretlenbe, mert jó együtt lenni. Házasodunk, mert ketyeg a biológiai óránk, házasodunk, mert már itt az ideje, házasodunk, mert hajszoljuk a hőn áhított boldogságot. Mert szeretünk, s mert alapvetően is társas lények vagyunk, és igényünk van rá, hogy viszont szeressenek. Szenvedéllyel vitázunk, álmodunk, tervezünk. De mi jön utána? Arról már kevesebbet tudunk. Házasodunk, aztán dolgozunk. Vagyis dolgoznunk kellene. Magunkon, a kapcsolatunkon, a közös életünkön.
Meg kell(ene) tanulnunk felejthetővé szeretni a sérelmeket, a dühöt, a veszekedéseket. Mert bizony, ha házasodunk, lesz abból is bőven.
Azt hiszem, ez a legnehezebb feladat az egészben, könnyen bele is lehet fáradni. Vagy éppen a fiatalság szenvedélyességével és konokságával jobb ötletnek tűnik hátat fordítani. Fogyasztói társadalmunk is arra neveli az egyre újabb generációkat, hogy minden pótolható. Napjaink talán legnagyobb kihívása éppen ez a pótólhatóságból adódó, mérhetetlen nagy szabadság. Szabadon választhatunk, majd szabadon dönthetünk arról is, hogy továbblépünk, ha nem érezzük megfelelőnek a választásunkat. Úgy tűnik, ettől kicsit könnyelművé is váltunk.
Nem érezzük a súlyát az ígéreteknek.
Egy bibilioterápiás foglalkozáson hasított belém a felismerés, Dezső Katalin Tárgytalan című verse kapcsán:
„Csütörtökön felkelek, kiviszem a szemetet,
és visszaalszom, mintha jó ember lennék,
nem félnék istent játszani, amikor
gyereket szülök neked, aztán elválok tőled,
viszem a fél házat és az autót,
ez a büntetés a hülye kérdésedért,
amire évekkel ezelőtt volt gyomrom és pofám igent mondani”
Mélyen belém hasítottak a sorok, és félelmet keltettek bennem. Azon gondolkodtam,
milyen mélységekbe vagyunk képesek zuhanni az egykor égi magasságból, amit a házasság hivatott adni.
Ott fogalmazódott meg bennem, hogy féltem a házasságomat. Félek elveszíteni, ami most az enyém. Nem szeretnék elidegenedni. Nem szeretném gyomorforgatónak és saját magammal szemben is pofátlan hazugságnak tartani az évekkel ezelőtt kimondott igent. S ami talán a legijesztőbb számomra: a jövőbe nem látok bele. Félek attól, hogy eljöhet az idő, amikor nem így gondolkodom. Ezért dolgozni szeretnék a kapcsolatomon, mert hiszem, hogy ez talán könyebb, mint dobozokba pakolni az életünket az ígéretekkel együtt, majd azt mondani, lezártunk egy fejezetet, s szívünknek csupán a kudarc fáj, de az idő majd felejtést hoz… Mert
ameddig virágot szorongató, remegő öreg kezeket látok a temetőben párjaik sírjánál állva, addig a felejtésben nem hiszek.
Abban hiszek, hogy mindenkinek joga van a szabad választáshoz. Hogy nem a szülő-, és nem a társadalom tiszte eldönteni, mikor jött el az ideje a megállapodásnak. Hiszem, hogy senkit nem szabad egy mások által idealizált „normalitásba” hajszolni, mert az egyenes út a kiüresedett kapcsolatok felé. Abban hiszek, hogy
a kapcsolatokért régen is, ma is folyamatosan dolgozni kell,
mert két ember testi és lelki összehangolódásának van eredménye. Természetesen a kapcsolatok zátonyra futása és a hűtlenség nem minden esetben védhető ki, ezért van- és jár is a második esély. Mert a házasság akkor tud jó lenni, ha több, mint egy papír. Ha valóban életszövetség, kitarthat. Akár a síron túl is.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nem megy magától: dolgozni kell a házasságon
A hajnal lassan oszladozott a város felett, a reggel egy csodás tavaszi nap ígéretével érkezett. Az ébredező város hangjai, a munkába igyekvő mogorva emberek sietős léptei, a kukásautó jellegzetes zúgása, az élénkülő forgalom zaja mind jobban elnyomta a madarak kora reggeli koncertjét, az agitato és fortissimo egyre okafogyottabbá vált.
