Megjelenése nagy port kavart az egész világban, s ezt abból is sejtettem, hogy úgy is visszajutott hozzám, hogy ilyenkor a közösségi média oldalait nem használom. Nálam ilyenkor ez a mérőfok, hogy valaminek van-e igazi hírértéke vagy sincs. Amikor már valaki sms-ben is rákérdezett, hogy mit gondolok a sorozatról, azon kaptam magam, hogy felhúzom a szemöldököm.
Nem mennék bele a látottak mélyebb elemzésébe, azt gondolom ugyanis, hogy kár lenne spoilerezni, ezt a négy epizódot minden embernek –akár szülő, akár pedagógus, akár a világ dolgait érteni akaró felelős felnőtt– kötelezően látni kellene. Olyan világba enged bepillantást nyerni, melyet egyre kevésbé értünk, s
Steigervald Krisztián generációkutató fogalmaz nagyon találóan, amikor azt mondja, hogy a fiatalok mentorálása nem tud úgy sikeresen történni, hogy én, a felnőtt „fentről” elmagyarázom a gyermeknek, hogy mit hogyan kell csinálni, ahhoz, hogy boldoguljon az életben. Az úgynevezett mentorálás csak akkor tud működni, ha nyitott vagyok és hagyom, hogy a gyermek is mentoráljon az ő világának megértése kapcsán. Ez egy kölcsönös viszony, melyből, ha kimarad az én hiteles, őszinte érdeklődésem, akkor pont a lényeg mellett megyek el, nem marad más, csak az irányomból érkező erőszak: „Azért édes fiam, mert én azt mondtam”. És tegyük a szívünkre a kezünket, mennyi időt fordítunk arra, hogy megértsük, hogy mi zajlik a gyermekeink világában? De, ha egy kicsit tovább megyek, mi
Értették-e, hogy milyen normarendszerek szerint működnek? Kaptunk-e eszközöket arra, hogy miként lehet „talpon maradni”, hogy miként lehet elkerülni a kiközösítést? Mennyi mindent bevállaltunk azért, hogy befogadjanak, s hányszor lehetett volna igazán nagy baj mindebből.
Mindez többnyire átköltözött az online-világba. Ma már egy szemfüles szomszéd nem veszi észre, ha a gyermekünket az ablaka alatt bántalmazzák. A szoba ajtó kulcsra zárva, a fülhallgató a fejre téve, a „való világ” kizárva, és életre kel egy alternatív valóság, ahol megélhetem mindazt, amihez „offline” nincs bátorságom.
Miközben mi, szülők azon fáradozunk, hogy megteremtsük a jobb életfeltételeket, addig sok esetben gyermekeink „egészséges” szülői minta nélkül nőnek fel. Fizikailag talán jelen vannak életükben a dolgozó szülők, de a valódi figyelemre, az odafordulásra, a világuk megértésére már nem jut fizikai és mentális „erő”. Ez pedig
Így lesz példakép a nyíltan nőgyűlölő Andrew Tate, akinél a férfiasság egyenlő a dominanciával, agresszióval, az érzelmek elnyomásával, a nők tárgyiasításával és alacsonyabb rendűnek tekintésév. Magabiztos, ám a kritikus gondolkodást „sutba vágó” megnyilvánulásai hozzájárulhatnak ahhoz, hogy elnyomják a fiúk természetes érzékenységét, hozzájárul a toxikus maszkulinitás kialakulásához. Komplex kérdésekre kínál egyszerű megoldásokat, provokatív, gúnyos támadó stílusát pedig előszeretettel másolják a fiatalok, ami óriási mértékben növeli az iskolai bántalmazás és a cyberbullying esélyét. Tatenek a becslések szerint több, mint 10 milliós követő tábora van az egyik legismertebb közösségi platformon, mely közösség túlnyomó része kamasz fiú.
Nehéz ügy, tudom. Az én baráti körömben is vannak olyan felnőtt férfiak, akik azt mondják, hogy elpunyultunk, elnőiesedtünk, vissza kell térni a régi „rendszerhez”, a férfi legyen (bicepsz) erő, a nő legyen a konyha melege. Valószínű, hogy szerepet játszik a véleményemben az is, hogy vékony a karom és a mammut engem taposna el elsőként, ha visszatérne a „régi világ”, de én az érzékenységet ugyanakkora erőnek tartom, mint egy ököl jól irányított csapását. Nem vitatom, hogy megélünk (nem csak itt Székelyföldön) valamiféle férfi identitás válságot, de abban is biztos vagyok, hogy a „felemelkedésünk” nem a Tate félék nyomvonalán fog megtörténni.
Meggyőződésem, hogy a gyermekeink minket akarnak másolni, mindegyikükbe az a „kód” van programozva, amely ösztönösen minket akar követni. De ha mi nem vagyunk rajta a radarjukon,
A tálcán kínált olcsó megoldások és a belőlük származó, visszafordíthatatlan következmények. Az égbekiáltó, fájdalmas üvöltések: de hát mi mindent megadtunk neked, mi történt veled?!
A fiadnak nem a legújabb sportcipőre van szüksége, hanem egy apára, aki jelen van. Egy férfira, aki elégnek érzi magát. Egy menedékre, ahova elbújhat a világ zord zűrzavarai elől.
korábban írtuk
Ilyés Ágota patológus: Engem az élet érdekel
Ilyés Ágota számára a mikroszkóp egy kapu a test és lélek megértéséhez. A patológus pályaválasztásról, szakmai kihívásokról, és arról mesélt, miként segíti a mentálhigiéné és a gasztronómia, hogy még teljesebben kapcsolódjon az emberekhez – és önmagához.
