Nemrég futottunk össze újra. Nem keresett, mégis társat talált, elsöprően boldog, szerelmes. Mint meséli, tán még sosem érzett ilyet: tisztelik, megbecsülik, nagyra tartják, gyermekeivel együtt szeretik. Azt kívántam, hogy tíz év múlva is ezt hallhassam tőle…
Pedig elképzelhetetlen meglepetéseket rejteget az élet… Nehéz hozzászokni a rövid nappalokhoz, a karácsony közeledte sokaknak okoz szorongást, szomorúságot, félelmet. De valahogy mégis élnie kell a reménynek, és nekünk, újságíróknak kötelességünk a reményteli példákat is megmutatni. Én legalábbis ezt hiszem.
„Mindent elvehetnek tőlünk – pénzt, autót, földet –, csak a hitünket nem” – mondja Fazakas-Timaru Carina, aki lélekben mindig Pusztinán van. Nagyra becsült újságíró kollégánk, Szilágyi Szabolcs vallomása is mélyen belém égett: érezte, hogy lassítania kellene, de nem tette. Egy stroke állította meg…
És hát a „tökéletes karácsony”, ami a hollywoodi filmgyárakban készül… Nem érdemes hajszolni – emlékeztetem magamat is. Legyen egyszerű, derűs, családi vagy baráti, hagyományos, töltött káposztás vagy odaégett süteményes, pizsamás vagy karácsonyi pulcsis, kinek, ahogy tetszik. De ne azért, mert így várják el tőlünk! Az új esztendőre pedig azt kívánom magunknak, hogy a gyengébbnek mondott nem is lehessen – minél többször – „gyenge”. Amikor nem az anyák oldanak meg mindent. Egy ilyen új évet kívánok, remélek.
