Sándor Ella: Leánygyermeknek diploma?

Édesanyámnak már a legelején megmondják, hogy ebbe aztán biztosan beletörik a bicskája. Az nem úgy van, te Juliska, hogy a leánykának kedve szottyan egyetemre menni, s akkor ti engeditek. Mégis hogy fogjátok beosztani azt a kicsi nyugdíjat? És aztán ha valami csoda folytán ki is nyögitek a négy évet, ugyan minek kell egy leánygyermeknek diploma? Stafír kell annak, nem diploma!

Hirdetés

Fotó: Illusztráció: Pixabay

De édesanyám hajthatatlan. A tanulás hosszú távú befektetés – válaszolja félvállról. Guszti bácsitól és Zita nénjétől tanulta ezt az okosságot. Az egyik író, a másik matektanár – ejsze jobban értenek az ilyesmihez, summázza.

És négy éven át havonta egyszer fog a markában nagyobbacska pénzösszeget, azon a napon, amikor megérkezik édesapám nyugdíja. Négyszer-ötször is átszámolja a bankjegyeket, élükre egyengeti őket, aztán gumival átköti, és elsétál vele Olga nénihez. Pár nap múlva már kopog is a kolozsvári postás az ajtómon, átadja a zöld cetlit, én meg szaladok vele a 2-es Postára, felvenni a lakbér árát.

Hogy a hónap többi napját hogy oldja meg, annak csak a jó Isten a tudója.

Elég gyakran kenyérsütővé avanzsálnak édesapámmal együtt: édesapám hevít, édesanyám dagaszt. Sülnek a kenyerek, Kolozsvárig érzik az illatuk. Máskor cukrászlaborrá alakul a kicsi sütő: édesapám a habverővel veri a habot, édesanyám tortát formáz, süteményt vagy éppen kalácsot, mikor, mit rendelnek. Varrónőként is helytáll. Nagy dolgokat nem tudok elvállalni – mondja az évek során kialakult kuncsaftkörének –, de a szegések, felhajtások, kisebb átalakítások jöhetnek nyugodtan.

Hirdetés

Kofáné kellett legyen valamelyik őse – nézünk össze mai napig a nővéreimmel. Mégis

elképesztő, hogy a semmiből is képes pénzt varázsolni.

Nem úgy, mint mi: nincs bennünk egy deka ebből a vérvonalból.

A beteggondozói szolgálatát hobbiból űzi. Egy doktor szunnyad benne: tünet alapján, ránézésre állapítja meg, hogy kinek mi baja van. Három fiókja van tele gyógyszerrel, és ha gond adódik, előbb őt hívják a szomszédok – ő dönti el, kell-e mentőt hívni.

Igaz, ennek megvan az ára.

Harminckét éves kora óta járja a doktorokat, azóta lesi tőlük a tudományt. Mellrákkal kezdődött, műtéttel, sugárral folytatódott, aztán tetőződött mindenfélével. De Gáll Katalin doktornő azt mondta: megcsináljuk, Juliska. És édesanyám senkinek nem hitt, csak Gáll Katalinnak.

Nem volt hajlandó ilyen szép fiatalon meghalni.

A magam módján persze én is beszállok a költségvetésbe. Szessziókban kihajtom magamból az ösztöndíjat, ha csak egy mód van rá, a vakációkat pedig a mezőn töltöm édesapámmal. Gabonát termesztünk, szénát gyűjtünk, disznót, tehenet, lovat tartunk. Kicsit szűkösen, de jól élünk.

A napok olykor alig telnek, az évek mégis repülnek, és egyszer csak letelik a négy év, letelik az államvizsga, letelik a címzetes vizsga is.

Alig költözöm haza Kolozsvárról, édesanyám napokon belül felkeresi Bornyús Pityut, eladja a borjút, beteszi az árát a kicsi táskába, és másnap reggel már Tóth Pistánál várjuk a hosszú járatot. Meg sem állunk Vásárhelyig.

A kicsi Luxornál kezdjük.

Egyik üzletből megyünk a másikba, és csak vásárolunk és vásárolunk, mint az eszementek. Megünnepeljük ezt rendesen – kacsint felém édesanyám.

Kicsit félve nézem, hogy ejsze elment az esze, de meglehet, hogy az enyém sincs a helyén.

– Tanár leszel Korondon, hát mégsem járhatsz ezekben a turkálós cuccokban! – tárja szét a karjait.

– Jól van, na, jól van – adom be a derekamat –, de vegyünk valamit magának is, édesanyám!

– Nekem aztán semmi sem kell. Csak lássam, hogy valami tanárformád kezd lenni.

Könnyhullásig kacagunk, hogy én, mint tanár – ez kész röhej. A kapa nyelén s a szekér tetején még el lehet engem képzelni, na de a katedra mögött?

Még csak ezt a nadrágot. Ezt a szoknyát. Ezt a zakót. Ó, Ella, ezt a klasszikus bőrcsizmát, ezt itt nem hagyhatjuk. Ez még tíz év múlva is csizma lesz, meglátod!

Tele van már mindkét kezünk, tipegünk a szatyrainkkal, shoppingolunk – bár sem a fogalmat, sem a szót nem ismerjük még. Csak valami furcsa, lelkiismeret-furdalás nélküli, megérdemelt boldogság lebeg felettünk.

– Most így hogy megyünk ki a buszmegállóhoz? – kérdezem tanácstalanul a főtéren. Maga nem is cipelhet ennyit!

– Hát taxival! – vágja rá édesanyám olyan természetességgel, mintha naponta ezt tenné, és már int is.

Sosem ültem még taxiban. Szóval ilyen a taxi. Nem nagy szám – ugyanolyan, mint egy akármilyen kocsi. A Tudor negyedi megállóig, kérem szépen! A taxis kedvesen néz. Nem láthat idegenebbnek minket, mint amilyennek én látom saját magunkat.

Édesapám már vár ránk a szekérrel a buszmegállóban. Na, ti aztán jól bevásároltatok – mosolyog.

Hazaszáguldunk Bandival. Éjfélig tartom kettejüknek a bemutatót. Még csak ezt a zöld nadrágot húzd fel, még csak azt a fekete szoknyát vedd fel – kérlelnek. Választani sem lehet, szebbnél szebbek, csapják össze a kezeiket boldogan.

Egy kortyot sem ittunk, mégis, egyikünk részegebb, mint a másik.

korábban írtuk

Ugron Hanna: A kultúra nem díszítőelem
Ugron Hanna: A kultúra nem díszítőelem

Szívét-lelkét, tudása legjavát teszi az általa kigondolt és levezetett projektekhez és programokhoz. Ugron Hanna a Mathias Corvinus Collegium akadémiai csapatának munkatársa, civilben mókamester, aki energiájával és humorával betölti maga körül a teret.

Hirdetés