Nekem a János evangéliumában leírt húsvéti történés tetszik a legjobban, mert azt olvashatjuk benne, hogy magdalai Máriát a sírboltban ülő két angyal és maga Jézus is így kérdezi: Asszony, miért sírsz? Az első esetben azt feleli, mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hogy hova tették. A második esetben kiejti azt a titokzatos nevet, ahogy Jézust, az Emberfiát hívták a tanítványok: Rabbuni, ami azt jelenti: Mester.
A Bibliából – az én értelmezésem szerint – azt tudjuk meg, hogy Isten miképpen van jelen az ember életében, miután őt a föld porából és a saját lelkéből megformálta, és elindította földi útján, és miképp várja vissza az embert az örök szeretetbe, miután az porköntösét hátrahagyva, újra megfoghatatlan, lelki minőségébe távozik. Mi, keresztények, azt valljuk, hogy Jézus, a keresztre feszített,
Az úrvacsorai kenyérben és borban való részesedés által jelképesen eggyé válunk a halál fölött is diadalmaskodó Jézus Krisztussal, legalábbis igyekszünk az evangélium szerint élni.
Tele vagyok én is félelemmel, nem csak a magam halálának a félelmével, hanem szeretteim halálának a félelmével is. Tele vagyok félelemmel, de
Legnagyobb félelmem, hogy az győz, aki mások fájdalmában kéjjel örvend. De ki vagyok én, hogy számonkérjem a világtól – nyolcmilliárd embertől – a jóságot? És különben is, mi értelme van nem vállalni, nem kipróbálni a bűnt, ha egyszer mindnyájan úgyis meghalunk?!
Húsvétkor én is sírok. S ha az angyalok vagy maga Jézus is megkérdi tőlem: Asszony, miért sírsz? – azt válaszolom, hogy azért sírok, mert a feltámadás misztériumát olyan nehéz elmagyarázni emberi szavakkal. Azért sírok, mert fülemben most is visszhangzik a Feszítsd meg. Sírok, mert látom a fiát sirató Máriát. Sírok, mert mindjárt lejár a földi életem, és a sok kis újjászületésem még mindig nem hozta vissza lelkemnek azt a tisztaságát, amivel indultam, amikor porköntösömet Istenemtől megkaptam.
Sírok, mert vakmerő vagyok, mint Mária, szamárháton, a szülést megelőző napon én is mentem volna, megállíthatatlanul. Sírok, mert hiszek a pásztoroknak és napkeleti bölcseknek, sírok, mert halálra ijesztenek a mai Heródesek. Sírok, mert én is be kell lássam, mint Mária, hogy a gyermek, a sajátom, nem csak az enyém, hanem Istené is. Ő egy külön élet, az ő életét ő éli, és én nem élhetem, és nem tudom megvédeni azoktól, akik feszítsd meg-et ordítanak rá. Sírok, mert tudom, hogy
Az apámét, akinek szíve megszakadt boldogságkeresésében, az anyámét, aki sérelemmel és kínnal telve hunyt ki ebből a földi világból, a nagyszülőkét, akik függőségbe és öngyilkosságba menekültek kilátástalanságukban és hitetlenségükben, a dédszülőkét, akik közül sokan megfosztva, akaratuk ellenére mentek végig azon az úton, amit földi életnek neveztek. De ők legalább nem adták fel.
Sírok, mert tudom, hogy az én lelkem sugarát viszi tovább az én gyermekem, s szeretnék minél kevesebb elakadást, minél kevesebb szeretetlenséget adni tovább. Sírok, mert a magdalai Mária is én vagyok, a megvetett, a kihasznált, látszólag fölöslegesen élt asszony, aki mégis felismerte Isten fiát Jézusban, a mindent feloldó, Istentől származó szeretetet.
és imádkozom, hogy bár egyszer megtapasztalhassa mindenki az újjászületés tisztító erejét, amikor megízlel valamit abból az erőből, amit lelkinek nevezünk. Húsvéti könnyeimmel öntözöm szeretteim sírját, s tudom, ők is érzik, hogy nem követelem tőlük a testi feltámadást, hanem köszönöm, mindörökké köszönöm a lélek örökkévalóságát, azt az örök lelki jelenlétet, amit érzek, bár megfogni, mint egy tárgyat vagy mint egy élőlényt, nem tudok. Húsvéti könnyözönben festem a piros tojást, a mindig újrainduló élet vérvörös jelképét. Igen, sírok. Mert éltemben is, holtomban is, sírni jó!
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Tudjuk-e egymásról, hogy a másik milyen nyelven szeret?
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.