Azok jöttek, akik még hangosan ki tudták mondani, hogy ma is őt választanám. Azok pedig, akik szenvedtek – önismeret híján, meggondolatlan házassági fogadalom után, a társ félreismerése, meg nem ismerése miatt –, nem jöttek.
Ilyeneket mondtak: ezt dobta nekünk a gép, mindenki olyan virágot szagol, amilyet szakított, esküt tettem Isten előtt, s ha belepusztulok is, itt maradok, ebben a házasságban, vagy: lássuk, ki bírja tovább: én vagy az anyósom?! Az idei Házasság hetére tehát nem igazán vetettem be semmilyen világmegváltó projektet, maradtam a jézusi, kissé sztoikus – vagyis csak sodródom az árral – hozzáállással: együtt sírok a sírókkal, és együtt örvendek az örvendezőkkel. Többet nem tudok tenni, bár fáj, igen,
A minap újra igyekeztem a villanyáram-szolgáltató cég irodájában, hogy a nemrég kapott utasításoknak eleget téve, most már hetvenöt kilométert utazva e cél érdekében, újra próbálkozzak a szerződés megkötésével. Sajnos hiányosan teljesítettem az utasításokat, nem vettem figyelembe a villanyóra kijelző kis képernyőjén a tizedest jelző pontokat, így a leolvasott óraállás valótlan állapotot mutatott. Pedig beleadtam apait-anyait, csavarhúzóval leszereltem a mattá vált villanyóra-lapot, sokszor végignéztem az egymást követő számsorokat, hogy helyesen írjam le azokat, de sajnos a pontokat nem vettem észre. Mondanom sem kell, ilyenkor a nap pont odasüt a miniatűr képernyőre, széket vittem ki az udvarra, hogy arra felállva figyelőzzek, úgy sem volt jó, szóval, nagy hűhó gyenge eredménnyel. Az irodában a nagyon szelíd mérnök úr segíteni akar nekem, időközben számtalanszor szólítják a munkatársak, úgy tűnik, hogy ő a mindentudó, vagy csak egyszerűen nagylelkű, mint ahogy velem is nagylelkűen viselkedik.
– Ha van valaki otthon, esetleg tessék felhívni, hogy diktálja be a számokat, és akkor nem kell újra bejönnie az irodába.
Azért próbaként írok neki néhány rövid üzenetet: ha meg tudnád nézni a négy villanyórát, és leírni az állásokat, sokat segítene. Visszacsavaroztam az órát fedő lapot, de a csavarhúzót az asztalon hagytam, és így tovább. Válasz nem érkezik. Toporgok, fújtatok, ez az én életem, más családban ezeket a dolgokat a férj végzi, soha nincs társam, soha nem segít amikor kellene, és ehhez hasonló gondolatokkal cukkolom magam, de még mosolygok, és kérdem a mérnök urat, nincs-e lehetőség egy másfajta megoldásra, mondjuk, hazamegyek, s telefonon bediktálom, hogy hol vannak a tizedest jelző pontok. Hát, jó lesz így is, mondja. Gondolom, azért mégiscsak teszek egy próbát, megcsengetem a férjemet. Hamar el kell tartsam a fülemtől a telefont, különben dobhártyaszakadást kapok, gyűlésen van, még két helyen várják, mennie kell, nem, nem olvasott semmilyen rövid üzenetet, tudhatnám, hogy dolgozik, nem tud száz felé szakadni, ordít, ordít, én pedig
Soha nem fogalmazok pontosan, nincs négy villanyóra, hanem csak egy van, s azon négy állás, mindig összevissza beszélek, és aztán csodálkozom, hogy nem érti, mit kérek. Megpróbálom elsuttogni, hogy minden úgy van, ahogy ő mondja, csak azokat a tizedest jelző pontokat mondja meg, hogy hol vannak a számban, és ha ott áll a villanyóra előtt, akkor csinálja azt, amire kérem. Nem csinálja azt, mert nem tudok pontosan fogalmazni, az lesz, amit ő mond… Én már nagyon rosszul érzem magam, és olyan gondolatok járnak a fejemben, hogy ilyenkor meg tudnám ölni, amikor így megaláz. A mérnök úr behúzza a nyakát, és még mélyebbre roskad a számítógép képernyője mögött, ebből jövök rá, hogy nem csak gondoltam ezeket a nem keresztényi szavakat, hanem ki is mondtam hangosan.
A mérnök úr, mint egy vérbeli lelkigondozó, kérdésekkel traktál, mindenről beszélgetünk, hogy a gőz menjen kifelé, aztán búcsúzkodni kezdek, végül kinyögöm:
Angyali arccal a mérnök úr ezt mondja: nem tesz semmit, Házasság Hete van, hazamegy, és szépen megbeszélik a férjével.
Ahogy lenni szokott nálunk, az ajtót még be sem csuktam az otthonunkban, a férjem már kéri a bocsánatot, nem akarta, hogy ilyen csúnya legyen, de ismerjem el, hogy félrebeszéltem, mert nincs négy villanyóra, csak egy van, s azon négy állás. Nem tesz semmit, mondom, az iroda alkalmazottai és a kliensek ha addig szunyókáltak volna, biztos felébredtek, miután meghallották a hangodat. A mérnök úr azzal a jó tanáccsal látott el, hogy beszéljük meg ezt az incidenst, hisz Házasság Hete van.
Az idén nem terveztem semmilyen világmegváltó projektet a házasságot ápoló és éltető hétre, de a jó Isten gondoskodott, hogy az idén is tanuljak valamit erről a szent kötelékről.
Hasonlatosak vagyunk ahhoz a képződményhez, amit a papilak előtti lila akác és a drótkerítés alkotnak. Szétválaszthatatlanul összenőttünk. Ha bármelyiket el akarnák választani a másiktól, az mind a kettő halála lenne. Belevájódunk egymás testébe, lelkébe, idegeibe és álmaiba, néha megsebezzük egymást, de amivé együtt váltunk, az még mindig képes sebeinket gyógyítani. És jó együtt gyógyulni.
korábban írtuk
Kit szolgál a döntésem: engem vagy a gyermekem?
Amióta anya lettem magam is, szinte egyébről sem beszélünk Lukácsi Katalin ügyvéddel, mint a gyermeknevelés művészetéről. A Gyermekeinkért Mozgalom egyik tagjával gondoltunk egy merészet, s megosztjuk a beszélgetéseink, hátha mások is épülnek belőle.
