Tudja ő, hogy tudja a másik is, hogy tudja. Nézegeti társa önkéntelenül is boldogságot sugárzó arcát, jókedvű mozdulatait. Látja, ahogy a másik visszatér régi önmagához, ahhoz az erőt sugárzó, letiporva is felemelő szenvedélyhez, aminek annak idején ő maga sem tudott ellenállni. Beszippantotta, leigázta,
Látja, ahogy a másik szürkébe hajló halántéka rózsaszín örömöt lövell szét a világmindenségbe, azzal a büszke öntudattal, hogy íme, újra hódító vagyok, sőt, győztes hódító. Ám legyen. Látja a gyermekek szemében az apjuk iránt érzett, mély szeretettel vegyes csodálatot, és azt is, hogy ők ennek a szürkébe hajló rózsaszín örömnek nem tulajdonítanak különösebb figyelmet. Nekik ő az édesapa, még akkor is, ha már felnőttkorba léptek. A megbízható, a támogató, a védelmező hős.
Álmában beszélget vele. Az öröméről. Hogy valaki rá vágyik. Csak rá. Álmában megérti, hogy ettől ő újjászületik. Álmában egyetértőleg bólogat, mint hóvirág a tavaszi szélben. Jó lesz. Igen, megérti, sőt, ő maga is kipróbálja majd. Jó? Jaj, csak ne a komával, ne a szomszéddal, az Isten szerelmére, valaki idegennel, rimánkodik a férje. Jó?
Amikor felébred, hamvában porladó anyja kézlegyintését látja. Ne higgy el mindent! Ne kergess ábrándot, nincs olyan, hogy holtig tartó hűség, hacsak fiatalon meg nem halsz.
Ne kergess álmokat! Válts lovat, ha kell! Válts lépést, válts ritmust, ne várd, hogy a láng mindig égjen. Kifogy az olaj, leég a gyertya.
Ez egy cáp, intett a fejével a nagyanyja egy férfi felé, aki a szénacsináló delelőn hamarjában gyűrte le torkán az ebédet, s kotródott a mezőszéli erdőcskébe. Örökkétig kell neki valaki. Csak nehogy te is cáphoz menj hozzá! Keress magadnak egy gólyát!
Nyuvadozik. Sokáig. Aztán elhatározza, hogy kivárja a tisztulás idejét. Látja, hogy társáról aprócskán kopik a „párzáshatnék”, mint mészréteg a szélverte falról.
Idő teltével, mint egy kutya, aki bűntudattal sunyít tyúktépázás után, úgy jön a férje, csüggedt vállai odagörbednek az asztal fölé, s úgy eszi a vacsoráját, mintha az utolsó lenne. Várja az örök ítéletet.
Ízlik-e a főzelék? – kérdezi ő, s olyan huncut mosolyt dob rá, mint fiatalasszony korában. Ízlik-e az étel az én egyetlen hites uramnak, holtomiglan avagy holtodiglan?
Mit veszítene, ha megszólalna? Ha kimondaná, megnevezné szégyenének kútforrását? Talán a reményt, hogy a csorbát ki lehet köszörülni. Talán a szívébe kövesedett, elengedni nem tudó, szeretetetnek nevezett kapaszkodást a másikba. Talán a gyermekek boldog szülőkről szőtt álmait. Mit veszít hallgatva? Talán a megkönnyebbülésnek azt az állati kiteljesedését, hogy üvölthetne, téphetne, marcangolhatna, hiszen csak a pusztulástól védi magát. Talán a bátorság magányát.
Másnap az asszony jóízűen kanalazza a déli levest. Ez az első feketeleves. Vagy csak ő hiszi elsőnek? Melyik lesz az a közösen már el nem fogyasztható étel, most nem tudja. Kacaghatnékja támad. Eszébe jut anyai nagynénje, aki betegágyban fekvő, pohár vizet esdeklő férjének időnként azt vetette oda: kérjél a formás ülepű postás kisasszonytól, akiért még a rendőrrel is megverekedtél.
A házasság több, mint bosszúállás. Bár az is benne van.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Hinni akarom, hogy a haláleset, mint minden megrendülés, növekedést hozhat
Hogy fel lehet-e készülni egy szerettünk elvesztésére, nem tudom. Egy ideje egyre inkább életszagú, és egyre közelebb merészkedik az eddig még valami sejtelmes és távoli, a halál. Nem tehetünk egyebet, mint, hogy megszelídítjük.
