Ahogy múlnak az évek, egyre inkább előnyben részesítem a kisvárost, vagy a falut, ha szállást keresek, nem kápráztatnak el különösebben a nagy szállodaláncok különleges szolgáltatásai. Persze szeretem a különlegest, a szépet, ez általában nem a tökéletes, nem a precíz. A patikamérlegen kimért udvariasság, vagy a kurzusokon begyakorolt mondatok helyett többre értékelem a személyeset, a csak nekem szólót. Vagy a nem nekem szólót, de szépet, emberit.
Elhatároztam, hogy az idei nyaraláson különösen figyelek a kedvességre, nagyvonalúságra, az enyémre és másokéra is. És nem telt el úgy nap, hogy ne történt volna velem vagy mellettem valami szívet melengető.
Első szállásunk egy agriturismo-ban, egy igazi, olasz farmházban volt. A házigazdák a vendéglátás mellett végezték a napi munkájukat, ellátták az állatokat, paradicsomot szüreteltek, sövényt nyírtak. Közben, ha összefutottunk, mindig volt egy jó szavuk hozzánk. Utolsó reggel egy üveg borral akartuk megköszönni a szíves vendéglátást. A tulaj pár perc múlva szintén egy üveggel tért vissza – A papa grappája. Ő készíti minden évben, pedig már nagyon öreg – magyarázta fátyolos tekintettel a már szintén nem túl fiatal ember. Lehet, hogy az italboltok polcain márkásabb grappát is találtunk volna, de amíg ezzel a grappával koccintunk, azt mondjuk majd, hogy „Salve” és Patrizióra és az ő papájára gondolunk.
A következő szállásunk szintén magánszállás volt, épp leszakad az ég, amikor megérkezünk. Sylvia kinyitott esernyőkkel várt, majd azt ajánlotta, hogyha fázunk, kapcsoljuk be a légkondin a fűtést. Elsőre megmosolyogtató tanácsnak tűnt augusztusban, de végül mégsem vetettük el az ötletet. A hűtő tele volt pakolva a reggeli kellékeivel, de a házigazdánk olyan lelkesen érdeklődött, hogy mire lenne szükségünk, hogy végül valamelyikünk kibökte, hogy paradicsomra. Onnantól fogva minden nap friss paradicsom várt este a kerti asztalon, a végén attól tartottam, hogy be kell főzzem, mert ennyit nem tudunk megenni. Sylviára a két kézzel dobált puszikról és természetesen a pomodoro-ról fogok emlékezni.
A következő napon, bár lélegzetelállító a Como-tó környéke, már azt hittem nem találkozom semmi személyessel. A Balbianello Villa kertjében órákat vártunk a kávéra, pinsára (a pizza elődje), miközben úgy tűnt, a fiatal pincérek csak lézengenek céltalanul.
Tény, hogy siesta idő volt, a legtöbb hely bezárt, a nyugalmat sokan nem áldozzák fel némi gazdasági előnyért cserébe.
Amikor szóvá tettük a hosszú várakozási időt, udvariasan jelezték, hogy hamarosan kiszolgálnak. Aztán a fizetésnél elnézést kértek a várakoztatásért, s egy kávét meg egy cappucinót ajándékba kaptunk. A bocsánatkérés jólesik és olyan kevesen képesek erre.
Másnap Veronában az Aréna szomszédságában ebédeltünk. Teltház volt és nagyüzem, a pincérek megállás nélkül cikáztak asztaltól konyháig. Hirtelen éles gyereksírás hasított bele a zsivajba, a tömeg elhallgatott, mindenki a gyönyörű, kreol kisgyerekre nézett, akit valószínűleg darázs csípett meg. A sírása annyira szívszaggató, hogy többen könnyezni kezdtek, én is. A pincérek gyorsan jeget hoztak, és pillanatokon belül ott termett egy orvos a vendégek közül, aki felajánlotta az injekciót. Én leginkább a nővérét figyeltem, olyan elárvult és rémült volt ebben a helyzetben, mindenki a kicsivel foglalkozott. Sikerült szemkontaktust létesítenem vele. A tekintettemmel próbáltam jelezni, hogy nem lesz semmi baj. A kisfiú lassan megnyugodott az apai ölben, egy pici lány odatotyogott hozzá és átnyújtott neki egy műanyag dinót. Amikor távoztak, a kislány visszafordult és mosolygott.
Legalább ötven szempár mosolygott vissza rá. Senki sem háborogott, hogy megzavarták az ebédjét.
Gargnano-ban, A Garda-tó partján egy régi, még működő citromligetet látogattunk meg. Bár vasárnap estefele volt, épp záróra előtt, a házigazda, akit inkább néztem művésznek, mint citromkertésznek (később kiderül, hogy az is) a fenti teraszról integetett, hogy nyugodtan nézzük meg a limonaia-t, majd a végén fizetünk. A kertben csak mi voltunk, sehol egy kamera, vagy siettető, bizalmatlan pillantások. Fabio finom limonádéval fogadott, leültetett a ház előtti lugasban. Szívesen mesélt, bár, mint kiderült, a citromliget inkább az apja álma. Előkerült a családi fényképalbum, egy kép különösen megmaradt, az ahogy kis tüzekkel, füsttel védik éjjel a fagytól a citromfákat, akár a borászok a szőlőt. Limoncino kóstolás után vásároltunk is. Végül csak három jegy árát kellett kifizetnünk a négy helyett, és amikor kiderült, hogy a citromliget látogatása miatt ugrottunk át a Comói-tótól, még egy, a mamma által készített citromlekvárt is kaptunk ajándékba.
Nem a citromlekvár, hanem a ránk szánt, végtelennek tűnő idő és figyelem marad emlékezetes.
De mesélhetnék a Da Vinci Utolsó vacsoráját bemutató idegenvezetőről, aki a hivatalos idő lejárta után az utcán mesélt tovább olyan szenvedéllyel, hogy azt kívánom, bárcsak minden iskolában lenne néhány ilyen tanár.
Vagy csak megemlítem a stájerországi házigazdánkat, Karlát, akinél a konyhában frissen sült bagett fogadott, kézzel írt cetli mellette: home made.
Mert az utazás több, mint kipipálandó kulturális látnivalók összessége,
instagram kompatibilisre filterezett tájfotók, pihenés, evés-ivás, szórakozás. Az utazás egyben a helyiek tisztelete, s ha jól csináljuk, valami belülről jövő otthonosságérzés, annak tudata, hogy jó helyen vagyunk. S annak bizonyossága, hogy éljünk bárhol is, mi emberek, végső soron annyira hasonlóak vagyunk.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
[embed]
]
