– Hogyan indul a reggeled?
– Koránkelő vagyok, de ez számomra nem gond, inkább feltöltődés. Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy ha nem is tudatosan, de így teremtem meg az énidőmet: egyedül vagyok a gondolataimmal, közben főzök, a mosogatógépet ki-, a mosógépet bepakolom, szendvicset készítek és 7 óra körül ébresztem a családot.
– Mi a tökéletes boldogság számodra?
– Nagyon régen volt egy pillanat, amikor ültem egy kávézóban, olvastam egy könyvet, vártam egy számomra kedves emberre és elkezdtem mosolyogni, majd hangosan kimondtam, hogy „Istenem, ennyi kell a boldogsághoz!”. Ott fogalmaztam meg először saját magamnak, hogy
amikor csak úgy örülünk egymásnak, egy sikernek, egy szép tájnak, bárminek.
Ma ez elhangzik minden pszichológiai témájú podcastben, a lényeg mégis ott van, amikor ezt te magad éled át, és utána nemcsak vágysz erre, hanem teszel is azért, hogy ilyen pillanatoknak részese legyél. Gyakran rajtakapom magam, hogy egyszerűen csak boldog vagyok, és ezt meg is köszönöm a jó Istennek, az öröm és a hála együtt vannak bennem. Amikor érkeznek az örömteli pillanatok, akkor nyitott szívvel és tárt karokkal fogadom őket.
– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?
– Hogy energiát tudok adni másoknak. Persze, ez csak akkor működik, ha nincsenek fogytán a saját energiáim, ma már ilyen szempontból is figyelem magamat, hogy mikor és hol tudok feltöltődni.
Az elmúlt években sokat fejlődtek a vezetői képességeim is, öröm megtapasztalni, hogy az új és régi kollégák is szeretettel dolgoznak velem, ma is segítenek, ha épp kéréssel fordulok hozzájuk. Talán a folyamatos tanulást és az újrakezdés képességét említeném még – amit nagyon sok barátnőmben is látok.
– Kik a hétköznapi hőseid?
Mindent nőt és édesanyát hősnek tartok, különösen, ha egyszerre több fronton is igyekszik helytállni. A legnagyobb hétköznapi hősöm a sógornőm, aki az öcsém halála után is egy igazi, szeretettel teli családi fészekben neveli a három gyermekét, ugyanakkor magas szakmai szinten végzi a munkáját, de az otthoni teendőket is. Ugyanilyen hősnek tartom anyósomat, édesanyámat és minden nagymamát, aki az unokáiért önzetlenül tesz és minden helyzetben segít, ők igazi tartóoszlopai tudnak lenni nemcsak egy nagycsaládnak, hanem az unokák fejlődő jellemének is.
Csodálom továbbá Somodi Júliát - és minden olyan szülőt -, aki beteg gyermekét neveli a lehető legnagyobb méltósággal és elfogadással. Nem tudom kihagyni Zsombori Gabót, aki most a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium igazgatója, és közben maratonokat szalad – ebben az a szép, hogy őt 30 évvel ezelőtt is pont így csodáltam, amikor együtt jártunk matek versenyekre, amiket ő megnyert, majd a versenyzést a nemzetközi sípályákon folytatta.
Örömmel és nagy tisztelettel figyelem és követem Lőrincz Zsuzsa néni (a székelyudvarhelyi Artera Alapítvány elnöke, szerk. megj.) tevékenységeit, vagy akár nyugdíjas Kati matektanárnő barátnőmet, akik 70 év felett is tele vannak tervekkel és energiával.
Mi pedig valami másban erősítjük meg az utánunk következő generációt
– Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban?
– Ó, sok van: a türelmetlenségem, a frusztrációim, de tudom azt is, hogy nincs elég kitartás bennem. Viszont, amit nagyon fontosnak tartok, hogy őszintén beszéljünk a bennünk levő ördögökről is, ne egy habos-babos képet tartsunk kifele magunkról. Se magunknak ne hazudjunk, se másnak. Ehhez pedig elég nagy önismeret, és sok-sok munka kell, de ezzel megint nem mondok újat.
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy sok előítéletet sikerült lebontanom az elmúlt években, többször találkoztam azzal a mondattal, hogy „Nem is gondoltam, hogy ti ennyire normálisak vagytok”. De, mindnyájan normálisak vagyunk, a falakat pedig mi magunk állítjuk fel másokkal szemben, csak sajnos gyakran már nincs energiánk lebontani őket.
– Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz?
– Szavak helyett helyzeteket említek, amikor gyorsan és kérdőre vonva beszélek: én ilyenkor meg akarok oldani valamit, ami másnak követelőzésnek tűnhet. Ma már sokszor felismerem ezeket a helyzeteket, de tudom, hogy itt még elég nagy a tér a fejlődésre.
– Mit bánsz a legjobban?
– Alapjában véve az életünkkel kapcsolatban nincsenek megbánásaim, ahogy mondtam, hálás vagyok a mindennapi örömteli pillanatokért. Sokszor csak bemegyek hajnalban a gyerekeim szobájába és megköszönöm őket a jó Istennek. Ha az idő kerekét vissza lehetne forgatni, akkor öcsém és édesapám felfoghatatlanul gyors halála előtt megállítanám az időt. Ezek olyan pillanatok voltak, amelyeket nagyon nehéz elfogadni.
– Mi a legkedvesebb időtöltésed?
– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban?
– Számomra fontos, hogy
tudjak vele jókat beszélgetni, érezzem, hogy biztonságban vagyok, és legyenek közös értékeink. A férjemben egyebek mellett ezeket is megláttam, így az elmúlt huszonöt év gyakran csak egy pillanatnak tűnik.
– Mit értékelsz leginkább egy nőben?
– A szépséget sokáig túlértékeltem, tini koromban gyakran sírtam, hogy miért nem vagyok elég szép és csinos. Meg kellett érkezzek a helyemre, hogy ezt elengedjem, és már évek óta az egyensúlyt, a bátorságot, a kitartást és a megoldáskeresést csodálom a nőkben. És sok-sok jó példát látok erre egész Erdélyben, és ezért a Nőilegnek is nagy köszönet, mert sok megerősítést adtok nekünk.
Hálás vagyok minden női közösségnek, mert hiszem és tapasztalom, hogy sok pozitív energiát tudunk adni egymásnak. És ha mi jól vagyunk, akkor a családjaink, a munkatársaink, és az egész erdélyi társadalom boldogabb lesz egy kicsit.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Balla Emese: Az ember legyen bátor
Balla Emese közgazdász középiskolásként is Kolozsvárra vágyott. Már egy évtizede a Sapientia EMTE nemzetközi kapcsolatok szakának oktatója, kutató, anya. Férjével két kisgyermeket nevelnek, miközben szakmai szerepeiben is otthonosan mozog.
