– Miféle tehetségre vágysz a legjobban?
– Rajzolni, festeni szerettem volna mindig. Ámbár kortárs önkifejezésként az én pacáim is falra kerülhetnének, de a valódi tehetség elkerült.
– Ha meghalnál, és egy személy vagy egy dolog formájában térnél vissza, mi lenne az?
– Van, ami egyszerű, de igazán nagyszerű: kopogtató szellem lennék, és azzal tölteném az örökkévalóságot, hogy mozgatnám a függönyt, és borogatnám a polcait azoknak, akiknek az életét az ítélkezés és felsőbbrendűség motiválja. Amolyan paranormál Robin Hood.
– Mi a kedvenc elfoglaltságod?
– Éjszakákon át feküdni a fürdőkádban és olvasni. Csendben, bugyborékolva, egyedül.
– Mit értékelsz leginkább a barátaidban?
– Elsősorban, hogy ott vannak nekem. Bár abban a helyzetben vagyok, hogy tetoválásom lényegesen több van, mint barátom, viszont azt kijelenthetem, hogy mindenki, akit annak nevezhetek, különleges személy, tehetséges és igazi egyéniség. Úgy tűnhet, hogy semmi közös nincs bennünk, mégis ott vagyunk, hogy húzzuk egymás haját-fülét, hogy jobbak legyünk, és egymás legnagyobb szurkolói lehetünk. Felbecsülhetetlen, hogy motiválnak, amikor egyben a legkegyetlenebb kritikusaim is.
– Milyennek képzeled el a tökéletes boldogságot?
– Minden, ami tökéletes, az vagy unalmas, vagy hamis illúzió. Nem is képzelődök róla.
– Mitől félsz a legjobban?
– Szeretném azt mondani, hogy a pókoktól, de azoknak nevet adok és hagyom, hogy behálózzák a polcaim. Sokkal inkább rettegek attól a vastag ködtől, ami a társadalomra kezdett telepedni és egyre inkább, mint erős sav, mar szét közösségeket.
– Melyik az a tulajdonság, amit a leginkább elítélsz magadban?
– A fafejűségem, néha. Van bennem egy kapcsoló, amit nem tudok irányítani, és ha valakinek sikerül lekapcsolnia, nálam már nincs elnézés vagy megbocsátás utána. A többi irritáló tulajdonságom is elítélendő lehetne, de már megszoktam őket.
– Mi a legnagyobb különcséged?
– Valószínűleg erre a tökéletes válasz a stílusom és a kinézetem lenne, ámbár mindaz, ami a kívülálló számára különccé tesz, roppant unalmas. Ugyanazt szeretem, hordom, hallgatok, rajongok, ugyanazok az elveim, mint 20 éve is, úgyhogy talán ebben vagyok a különc, hogy
– Hol élnél a legszívesebben?
– Sosem tudtak itthonról elcsábítani, azért vagyok itt, mert itt szeretnék lenni, de az elmúlt pár évben mégis kezdtem fantáziálni Afrikáról. Nyugdíjasan, az itthoni téli időszakban, fél évet ott fogok olvasni – ez motivál.
– Mi a legbecsesebb kincsed?
– Tárgyban, a már kezelhetetlenre nőtt könyvtáram. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy annyira nem kötődöm semmihez ilyen téren, hogy ha elveszíteném, megkönnyezve legyintenék. A valódi kincsek azok az emberek, barátaim, családom, akik valóban jóban-rosszban velem vannak, elviselnek és nevelnek. Büszke vagyok rá, hogy milyen precíz pontossággal válogattam ki az aranyat a hamuból.
korábban írtuk
Gergely Elek: A humor biztos pontja az életünknek
A Tokos Zenekar zenésze, a Kolozsvári Magyar Opera művésze, kétgyermekes családapa. Mosolygós, stílusos, és remek beszélgetőtárs. A sepsiszentgyörgyi születésű Gergely Eleket faggattuk munkáról, magánéletről, férfiakról, nőkről, na meg a jó pálinkáról.
