Asszonylét. Nosztalgia.

Nem meri egyedül kezébe venni az okostelefont, mert fél, hogy összevissza simogatja, és valamit elront rajta. Unokái biztatják: Ne félj, mama, ezt nem lehet elrontani. A televízió távirányítóját is csak hosszas rábeszélés után és nagyon óvatosan nyomkodja. Nem e világból való vagyok már, mondogatja, és belevillan, hogy Jézus is ezt mondta a főpapi imádságában. Nem e világból való vagyok.

Ámul a tudomány hatalmas voltán, a csodán, hogy hallja unokatestvére hangját, aki egy másik földrészen él, hogy mint hajdanán a moziban, úgy látja és hallja rokonait önfeledten fecsegni édes apróságokról a számítógép képernyőjén.

Igen, a mozi. Tizenéves korában a szomszéd faluba járt moziba lánytársaival együtt, de nem télen, mert akkor tüzet kellet volna gyújtani, hanem nyáron. Mert azokban az években épp államosítottak, és a közbirtokosság nem adhatott fát, mert megszüntették. Nyári estéken ment moziba, fehér tornacipő volt a divat akkor, gumitalp és vászon felsőrész. A fodros szoknyához a fehér tornacipő passzolt, s ha már szürkült volna a sok hordástól, kért a tanítótól egy darab fehér krétát és azzal varázsolta hófehérre cipőjét. Természetesen a romantikus filmeket szerette. A mindent lángba borító erős szerelemről. A katonáról, aki halált megvető bátorsággal harcol szerelméért idegen elnyomókkal szemben vagy éppen a leendő apósa zsarnoksága ellen. 

Szerette a mozit, ahol mint a mesében, a jó mindig győzött a rossz felett. De aztán jött egy időszak amikor a szocialista vívmányok értékéről, a kolhozok szentségéről és a párt egyedül üdvözítő voltáról szóltak a filmek, s ő csüggedten meredt a vászonra, felállni s kimenni a teremből szégyellte. Sőt egyenesen merész tettnek tartotta. De ebből is tanult valamit, mert amikor kényszerűen elszenvedett élettapasztalaton esett túl, összekacsintott lánytársaival ezt hangoztatva: ilyen a mozi. Ezt adják, ezt kell nézni. Lényeg, hogy egyszer vége legyen.  

Nem e világból való vagyok, mondogatta, nem értem ezeket a modern dolgokat. És nem szeretem, hogy egyre inkább gépekkel kell együttéljek és nem emberekkel. Hogy már nincs jegyeladó, hanem egy gépből kellene kivegyem a jegyet, ha tudnám. Sőt már autóbusz járat sincs a faluban, mert állítólag nincsen utas, mindenkinek saját autója van.

Mindenki siet és mindent gép valósít meg. Mosógép, mosogatógép, fejőgép, dagasztógép, sütőgép, habverő gép. Csak zaj, a motorok zaja, a gépek kattogása, és már nem lehet hallani semmit abból, ami természetes vagy emberi. 

Milyen jókat tudott sóhajtani, amikor fiatal korában dagasztott. A lelkét is kisóhajtotta, juj de jól esett. S a sóhajtozások után halkan dúdolni kezdett, s mint csobogó forrás vize bugyborékolt fel lelkéből a sok ének. Sóhajtott és énekelt, amikor tehenet fejt, s hát még, amikor bivalyt. Sóhajtott, és énekelt, amikor vajat küpült, diót tört, ruhát mosott. Milyen jókat beszélgetett a szomszéd falvakban lakó emberekkel, amikor ritkán ugyan, de felült az autóbuszra, hogy bemenjen a városba. Mire beértek már mindent tudott, amit tudni akart, ki született, ki halt meg, ki jár jegyben, ki gazdagodott meg, ki szegényedett le, ki ártott kinek, ki tett jót kivel. 

Mennyire imádta nyári hajnalokon amikor arra ébredt, hogy a férje rendet vág a kertben, s a kasza egyenletes suhogása üzente, dandárja van a munkának. Mint ahogy azt is, ha téli napokon meghallotta a fejsze egyenletes csattogását a fészerben. Vágja a fát a férjem. Kimegy belőle a harag mire bejön a házba. Hasonlóan érzett ő is, amikor óesztendőre megsütötte a hájas tésztát.

Úgy csapta a lassan puhuló tésztát az asztalhoz, hogy az mind a négy lábával felszökött. Mire a tészta hólyagosodott minden búja bánata odalett, s szép lassan dúdolni kezdett édes dallamokat.
Hirdetés

Na és a kézimunka. A szövés, a varrás, horgolás és kötés. Mintha összegubancolódott lelke szála lenne a fonal, olyan szépen kisimult, megnyugodott, feltöltődött mire befejezett egy-egy munkát. A szőttes feszes lett, és szépen kiadta a mintát, a varrás tömött, a horgolás észbontóan bonyolultnak tűnt, de minden szál a helyén volt. A kötés maga volt a gyógyír szakadozó lelkének, mire megkötött egy darabot, már megint mindennek értelme és helye lett benn a lelkében és kinn a környezetében. 

A gépek, melyek a mindennapi életet voltak hivatottak segíteni, az ő életében csak az öregedés időszakában jelentek meg. Együtt örvendett leányaival, unokáival a sok új gépnek. Mennyi robot, mennyi mindent megcsinálnak. De jó is a mostani embereknek, mennyire kényelmes az életük! Nem izzadnak, nem fáradnak annyit. Milyen jó!

Egy idő után azonban lelkesedése kezdett fogyatkozni. 

Mindig csak a zaj és az idegesség. Sütik a tésztát, de nem lehet sem beszélgetni, sem dúdolászni, zúg az örlőgép, a dagasztógép, a habverő gép.

Unokája vágja a fát, láncfűrésszel. Mindent géppel végeznek, és nagy a zaj, és sok a füst és nincsen dúdolgatás, nincsen ének. 

Félve veszi a kezébe a távirányítót, és reméli, hogy legalább ünnep környékén valamelyik adón valaki elénekli ifjúkora dalait. Aztán felteszi szemüvegét, előveszi a horgolni valót, sóhajt, majd dúdolni kezd, aztán mosolyog. Alkotott, megnyugodott.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: