Minden harangzúgás összeköt az örökléttel. Átremeg, átsüvölt, áthörög, átömlik hegyen, bércen, völgyön. A holtakat előráncigálja, a nemzedékeket sorba állítja, az eljövendőket fényesen megvillantja.

Pásztor Márta egy olyan szakmában dolgozik, amelyet sokan inkább elkerülnének. Családjával együtt több mint 30 éve segítik a hozzátartozókat Marosvásárhelyen abban, hogy szeretteik utolsó útja méltóságteljes legyen.

Az ideális nyári, tengerparti nyaralás elmaradhatatlan része a víz alatti élővilág megcsodálása. Ehhez azonban legalább kezdő szintű búvártudás szükséges. Szaniszló Csaba búvároktató mutatta be a sportágat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem feneketlen tó, és annak a tónak az egyik sötét szegletében élt házastársával egy takaros kis aranyhal, akit senki sem csodált, mert ha hiszitek, ha nem, a sötétben minden halacska fekete.

Hogy fel lehet-e készülni egy szerettünk elvesztésére, nem tudom. Egy ideje egyre inkább életszagú, és egyre közelebb merészkedik az eddig még valami sejtelmes és távoli, a halál. Nem tehetünk egyebet, mint, hogy megszelídítjük.

Évek óta temet tücsköt-bogarat, meglátása szerint minden mesterség kihalóban van. A Se kép, se hang. Elheverőművészet című tárlatot, valamint Sírversek. Katasztrófalköltészet címmel megjelent kötetét már tíz erdélyi és magyarországi településen bemutatta, verseit helyenként kaláccsal és pálinkával kínálja, mégsem fogadja sehol gyászos hangulat. Dósa Zoltán pszichológus és kutató, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet székelyudvarhelyi tagozatigazgatója szabadidejében s

Nézelődésre csábítóan kígyózik az út a Küküllő-menti szőlődombok között. Zsidvén amúgy is minden a szőlőről és a borról szól, az országban egyedülálló hírű és rangú borászati iskoláról, de néhány kanyarral arrébb egészen más látványosság ragadja meg a figyelmet: a küküllővári kastély. Nemcsak azzal, hogy az út fölé magasodik, hanem gondozottságával is. Míg Belső-Erdély legtöbb hajdani nemesi fészke az elmúlást juttatja a szemlélődő eszébe, addig a Bethlen-Haller kastély imponáló látványt nyújt.

Édesanyám tizennégy éve ment el. Végleg. Hirtelen. Búcsú nélkül, csendesen távozott, mint ahogyan élt. De azért előtte egy hetet még eltöltött kómában a kórház intenzív osztályán a kedvünkért, hogy nekünk legyen időnk felkészülni a legrosszabbra. És megvárta az utolsó nyugdíját is. Hogy legyen, amiből eltemetnünk. Nem szeretett volna soha terhünkre lenni. Egész életében úrinő volt. A szó legnemesebb értelmében.

Polcz Alaine nagyon fiatalon szembesült az elmúlással, az erőszakos halál borzalmaival, a véglegességgel. Az emberi lélek megismerése és tanulmányozása felé fordult, és ő lett a tanatológia magyar nagyasszonya. Sokat tudott a halálról, s talán éppen ezért élete végéig teljes életet élt. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

A vándormadarak indulása minden évben összefogja nálunk a falut. Ezeken a napokon mindenki a gólyafészkeket lesi. Indulnak? Nem indulnak? Köröznek? Beteg valamelyik közülük? Misztikus kötődés alakult ki közöttünk és a vándormadarak között, talán mert messzire kívánkozó vágyainkat látjuk bennük. Amikor aztán az égbolt messzeségében eltűnnek, édes-keserű érzések paplanjai bugyolálják be a házakat.

A halas receptek legegyszerűbb változata a kisütés. Úgy gondolom a hal sokkal jobb annál, minthogy csak ennyi történjen vele. Számos érdekes, nem túl bonyolult műveletet tudunk elvégezni annak érdekében, hogy valami különlegesebbet alkossunk a konyhában. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)

Varázslatos idővel köszöntött be a május. Az ég szikrázó kékjével, a virágba boruló fákkal elbűvölő díszletet biztosított a kettős ünnephez. Az idén egy napra esett a munka ünnepe és az anyák napja. Mintha ezt a jeles eseményt szeretné kihangsúlyozni a természet a színek, illatok, hangok eszement tobzódásával, mintegy varázsütésre érkezett meg a leggyönyörűbb tavasz.

Nagyi az élet minden területén határozott elképzeléssel rendelkezik, és szereti elrendezni a dolgokat. Nincs ez másként a saját halálával, sőt, temetésével sem. Ezúttal Nagyi búcsúzik – nem csupán az unokától, de az olvasóktól is.

Vajon a Netflixen felnövő generációk számára már tényleg nincs hatalma a költészetnek? Netán túlságosan fiatalok a versekhez? Egy magyartanár elmélkedései decemberben – miközben a tizenhétévesek megmutatják, mekkora az ereje ma is a költészetnek: társuk öngyilkosságát dolgozzák fel verssel.

A világon évente több mint 700 000 ember hal meg öngyilkosság miatt, viszont ennél jóval több az öngyilkossági kísérlet. Az öngyilkosság a negyedik leggyakoribb halálok a 15–19 évesek körében.

A rendszerváltás óta sok minden jött át a határon, és nem vagyok biztos benne, hogy mind jó, ami jött, jön. Felcseréltük a belsőt a külsőre. Sokszor jobban öltözünk, mint ahogy a lelkünk van. Menekülés ez, hogy hová, nem tudom, hogy mi elől, azt talán sejtem.

A temető hátsó kapuja sarkig ki volt tárva. Mint mindig halottak napján. Az év többi napján valamilyen rejtélyes okból ez a kapu zárva volt, de most hívogatón tárta ki szárnyait a világításra érkezők előtt. Özönlött a nép, pedig még csak koradélelőtt volt. A novemberi nap sugarai ragyogó aranyszínbe öltöztették a temetőt.

Gyerekkoromban sokszor néztem a teraszról, ahogy a testvérével elmentek a házunk előtt. Én falusi kislány voltam, ők a városból jöttek nyaralni a nagyszülőkhöz. Irtó menők voltak. Sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha barátok lennénk. A körülmények adottak voltak, édesanyáink egy faluban nőttek fel, édesapáink együtt jártak középiskolába, és a nagytatája volt a magyartanárom. De nem lettünk. Nem akkor.