A hideg december belecsίpett az arcába, s kipirosodott. Fülcimpái zsibbadtak, és megfogadta, másnap sapka nélkül nem lép utcára. Ahogy összehúzódva lépegetett az utcaköveken, elhaladt egy könyvesbolt előtt. A kirakat üvegét jégvirágok keretezték, bent mesék, verses kötetek, klasszikus regények hirdették a karácsony közeledtét.
A hűvös szelek fehér pihékkel söpörtek végig a határon, aztán lassan megcsillapult a vidék, mint amikor hófúvás után hazatalál a fáradt utazó. A rövidebb, hideg napot szürkület burkolja, s ilyenkor szίvesebben látogat vissza a legbelső szobába. Újra látja a pislákoló petróleumlámpa lángjában megcsillanó emlékeit.
Azon a reggelen csak ült, s nézett maga elé. Szerette a világ elé tárni a pillanatok őt megérintő mozzanatait, apró csodákat, amelyek mellett mások észrevétlenül elsietnek. De az igazán fontos, s számára jelentőségteljes érzéseit megtartotta magának.
Vállára hajtottam a fejem, amint a puha gyepen végigfeküdtem. Az eget kémleltük, s hallgattunk. Az elcsendesülő estébe a tücskök ciripeltek. Az égbolt, mint hatalmas vitorlavászon terült el fölöttünk, csak a perifériáján magasodott bele egy-egy toszkán fenyő csúcsa, s amint bámultam felfelé, észre sem vettem, hogy a szemem átszokott a belopódzott éjszakába.
Az aranyló búzakalászok még elhajladozzák utolsó legkecsesebb táncukat, mielőtt a cséplőgépek zúgásában átadnák magukat a malomkövek sodrásának, hogy azok előcsalogasság finom fehér lisztlelküket.
Az aranyló búzatengerek, mint karcsú balerinák karjai, kecsesen hajladoznak a szél meglebbenő játékában. A forróság néha délibábokat rajzol a pusztaságra, rátelepszik a domboldalakra, s a fennsίkok, melyek zordabb hónapokban is büszkén tűrik megpróbáltatásaikat, kiterίtik zubbonyaikat, hagyva, hogy sárgásra fakίtsa őket a perzselő nap.
A júniusi forróságban magam elé képzelem a római kori, fallal körülvett Barcino város (Barcelona elődje) maradványaira épült középkori templomokat és gótikus palotákat. Kereskedelmi és gazdasági fejlődésével a mai negyed nemcsak a település történelmi központja, hanem a katalán város szíve-lelke is.
Az utcánk kis virágüzletében nárciszokból, tulipánokból, gyöngyvirágból összeválogatok egy dús csokorra valót. A nappali asztalára szánom. Emlékeztessen a lélek kortalanul fiatal nevetésére és tisztaságára, akkor is, ha néha naiv, s el-elrugaszkodik a hétköznapoktól…
Az eső végigsöpört a városon. Az elején diadalmaskodott a porlepel, s ahogy rábuggyantak a kövér cseppek, parisztozott a porfelhő, s beburkolta azokat. Aztán megadta magát, s a vίztükör becsomagolt mindent. Ahogy alább hagyott, ritmusosan még hallatta magát egy darabig az ablaküvegeken, alácsordult a csatornákból, s illatfelhője bekúszott az orromba.
A kaszálók fehér, hosszú estélyikben pompáztak, a széleiken megbúvó kopár bokrok csipkét rajzoltak a hófehér lepelre. Odébb a fenyvesek még fehér pamacsokat ringató tüllszoknyái bár hűvös idő látszatát keltették, déltájban már a rügyek ki-kimerészkedtek a helyüket elfoglalni, s lassacskán birtokba vették a gallyakat. Minden bódίtóan csendes volt, s felsejlett a láthatáron a tavasz.
A várost az éj sejtelmes szárnyai sötétséggel ölelték át. De ίgy is felsejlett tisztasága, amint a hótakaró puhán megpihent a háztetők cserepein. Beburkolta a kerteket s a bennük árválkodó bokrokat és fákat, hogy leplezzék meztelenségüket, mίg a tavasz új ruhát tervez majd rájuk.
Elhalkultak a szilveszteri petárdák, a kijózanίtóan fagyos januári napok lecsendesίtették a zajongó embertömeget, s ki-ki lassan visszarendeződött a hétköznapjaiba.
Közeledtek az ünnepek. Nemcsak a kirakatok polcai, a feldíszίtett város, a pilinkéző hó jelezte valami különleges jövetelét, hanem a hasán békésen elsimuló tenyere is védő mozdulattal sugallta: ez a várakozás időszaka, új jövevény ragyogja be hamarosan a mindennapjait.
A novemberi hűvösségben, mikor a szürke a maga szelίd hamu árnyalataival rátelepszik az utcákra, a házak falaira, s meleg sálak alá kényszeríti a tévelygőket, ő a boltba igyekezett pezsgőt vásárolni. Ritkán iszik alkoholt, de ma ígéretet tett valakinek. S ezt mindenáron tartani szeretné, mert online kell koccintani Vele, az egészségre.
Adott egy fiatal, budapesti nő, aki éppen megszerezte tájépítészmérnöki diplomáját, befejezte konzervatóriumi tanulmányait, ám ő maga mögött hagyja farkasréti otthonát, és a Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkre költözik.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.
Erdélyben is egyre népszerűbbek a lovasrendezvények, valószínű, hogy ennek hatására is vált felkapottá a lovassport mint kikapcsolódás, illetve mozgásforma.