Minden testvéri kapcsolatban vannak negatίv érzelmekkel felvértezett időszakok, amennyiben azonban ezek heteket, hónapokat tartanak, s nem sikerül túllépni, megbeszélni az érintett testvérpárnak, akkor okozhatnak maradandó lelki sebeket. Gyermekkorban a tapasztalatokból tanulunk, ezért
amely meghatározza, hogy milyen módon viszonyulunk másokhoz, s hogyan fogadjuk mások viszonyulásait.
Bár ugyanazon szülők két gyermeke elviekben ugyanolyan környezetbe érkezik, s hasonló neveltetésben kellene részesülnie, sorrendbeli érkezésük, a változó életkörülmények, valamint a személyiségjegyek, a temperamentum stb. jelentős eltéréseket eredményezhet.
Azt, hogy kiből lesz – különbözőségeik ellenére – jó testvér, elsősorban az határozza meg, hogy egymás életében mennyire vannak kölcsönösen jelen, milyen mértékű az egymás iránt érzett és kimutatott tisztelet, tolerancia és szeretet. A testvérek kapcsolata gyermekkorban ambivalens érzésekre épül, ahol
Ezeknek a kialakulásában, fennállásában mindig benne van a szülő, s akaratlanul a többi testvér is, hiszen a családi dinamika alakίtja. Az okok, amelyek mérgezővé tehetnek egy testvérkapcsolatot, leggyakrabban a következőkben keresendők:
- A két testvér, bár ugyanazon génkombinációtól fogan, mégis különböző személyiséggel rendelkezik. Mivel a családban mindenkinek van személyisége, és ebből adódóan majd egy saját érdeklődési köre, azok egyeztetése nem mindig zökkenőmentes. Ha nem alakulnak ki megfelelően toleráns szociális készségek, komoly félreértések és konfliktusok állandó forrása lehet.
- Az is meghatározó, hogy mekkora a korkülönbség, valamint a nemi eltérések két testvér között, a kapcsolat megfelelő elmélyülésében, a korkülönbség kezelésében a szülők mennyire működnek együtt, mennyire segítik a gyermekeket.
a gyermekeket „szétválasztják”, s felruházzák az érett és az éretlen, örök gyermek szerepekkel. Ilyenkor az első gyermekre a koraérettség kényszere rakhat terhet, akitől mindig fegyelmezettséget, ésszerű és felelős magatartást várnak el, amely majd felnőttként megfelelési kényszert hozhat magával, míg az éretlen, örök gyermek szerepbe bújtatott az előbbi ellenkezőjének a szerepét tölti be a családban: általában önző, önfejű, szenvedélyes, spontán, játékos, aki azonban felnőttként is megbízhatatlan, olykor fegyelmezésre szoruló, nagy gyermeknek bizonyul.
Ilyen esetek hátterében a szülőknél érdemes megvizsgálni a magukkal hozott kötődési problémáikat vagy esetleges családi traumáik történetét. Az ilyen gyermekszerepek elosztásában a szülői minta konfliktuskerülő, s ily módon a saját gyermekeik fegyelmezésében is képtelenek a szülői hatalom érvényesίtésére. Nem érzékelik a gyermekeik közti testvérbántalmazást, ezáltal az egészséges kapcsolati, érzelmi határok elsajátίtása is elmarad a testvéreknél, ami felnőttkorban komoly párkapcsolati, viselkedésproblémák okává is válhat.
Az ilyen szerepben ragadt testvérpároknál a bántalmazó maga is bántott gyermeknek érzi magát, tehetetlenséggel vagy szégyenérzettel él együtt, majd felnőttként is agresszivitással kezeli kapcsolatait. A bántott gyermek megtanul hallgatni sérelmeivel, az esetek túlnyomó többségében eltávolodik vagy megszakίtja a kapcsolatot a bántalmazó testvérével, azonban szorongások, krónikus fáradtság vagy depresszió formájában magával viszi a kapcsolat hozadékait, gyakran társkapcsolatában is hasonló magatartásút választ.
Bár ez sem tudatos döntés, befolyásolja a testvérek későbbi személyiségfejlődését és kapcsolati viszonyulásait. A „mintagyerek” általában a szülő meghosszabbításaként él a tudatukban, ezért mindig a legjobbnak kell lennie, és a szülők által meg nem valósított álmok végrehajtójaként kényszerül egy kijelölt útra, ami felnőttkorában teher, vagy nem önként vállalt út kényszerpályája lehet.
A „fekete bárány” soha semmit nem tud a szülők igényei szerint csinálni, vagy ha valamiben sikeres, az nem kap kellő elismerést. Ha magáénak érzi, vagy idővel azonosul a rá osztott szereppel, akkor állandó önbecsülési problémákkal szembesül, mindig készen áll a támadások, kritikák fogadására, s ő maga sem hiszi, hogy képes lehet sikeres és boldog felnőtté válni.
Többször hallottam szülőktől, hogy azért kell testvér, hogy a gyermekük ne legyen egyedül majd, ha ők már nem lesznek. Ez azonban idealisztikus elképzelés, már abból a tényből kiindulva is, hogy egy újszülött érkezése a nagyobb gyermek veszteségélményét hordozza magában. S bár valóban a gyökérélményen keresztül képesek vagyunk összekapcsolódni, mégis
Ezért szakemberként, amikor mérgező testvéri kapcsolatokkal találkozom, elkerülhetetlennek vélem a terápiás folyamatba bevonni a szülőket, a családot. Sok esetben felnőttként, távolságtartó viszonyban élő testvéreknél a szülőkkel kapcsolatos terápián döbbennek rá a testvérek, hogy megrekedt kommunikációjuk és érzelmeik jóval mélyebben gyökereznek, mint ahogyan képzelték. Ezt követően képesekké válnak újra vagy igazán egymásra találni.
Jogosan kérdezheti a kedves olvasó, hogy a mérgező testvéri kapcsolat magyarázatában miért vezetem fel a szülői magatartás felelősségét. Azért, mert
Azok a minták, példák, amelyeket elsajátít a gyermek, átvivődnek felnőtt korra is, s bár az állandó fejlődés mindannyiunknak adott, a hibásan tanult minták felismerése sokszor nehézségeket okoz, s azok megváltoztatása hosszú és energiát igénylő folyamat lehet.
Próbálkoztam néhányszor körülírni, de aki maga is nem anya, annak nem tudtam árnyalni: mi mindent átalakított a lányom születése bennem. Talán csak azok értik, akik maguk is gyermeket nevelnek, hogyan változnak meg gyökerestől prioritások és értékrendek.korábban írtuk
Magyari Tekla: El kell kezdeni – Augusztusi lapajánló
