Minden testvéri kapcsolatban vannak negatίv érzelmekkel felvértezett időszakok, amennyiben azonban ezek heteket-, hónapokat tartanak, s nem sikerül túllépni-, megbeszélni az érintett testvérpárnak, akkor okozhatnak maradandó lelki sebeket.
Gyermekkorban a tapasztalatokból tanulunk, ezért
az, ahogyan megtanulunk testvérünkkel együtt élni, kommunikálni, s vele szüleinkhez viszonyulni, a későbbi felnőtt kapcsolataink mintázata lehet,
amely meghatározza, hogy milyen módon viszonyulunk másokhoz, s hogyan fogadjuk mások viszonyulásait.
Bár ugyanazon szülők két gyereke elviekben ugyanolyan környezetbe érkezik, s hasonló neveltetésben kellene részesüljön, sorrendbeli érkezésük, a változó életkörülmények, valamint a személyiségjegyek, temperamentumunk, stb. jelentős eltéréseket eredményezhetnek.
Azt, hogy kiből lesz - különbözőségeik ellenére - jó testvér, elsősorban az határozza meg, hogy egymás életében mennyire vannak kölcsönösen jelen, milyen mértékű az egymás iránt érzett- és kimutatott tisztelet, tolerancia és szeretet. A testvérek kapcsolata gyermekkorban ambivalens érzésekre épül, ahol
az ellenségeskedés, féltékenység, alkalomadtán a gyűlölet, rivalizálás jól megfér a ragaszkodás, a szeretet, stb. mellett.
Ezeknek a kialakulásában, fennállásában mindig benne van a szülő, s akaratlanul a többi testvér is, hiszen a családi dinamika alakίtja.
Az okok, amelyek mérgezővé tehetnek egy testvérkapcsolatot, leggyakrabban a következőkben keresendők:
- A két testvér, bár ugyanazon génkombinációtól fogan, mégis különböző személyiséggel rendelkezik. Mivel a családban mindenkinek van egy személyisége, s ebből adódóan majd egy saját érdeklődési köre, azok egyeztetése nem mindig zökkenőmentes. Ha nem alakulnak ki megfelelően toleráns szociális készségek, komoly félreértések és konfliktusok állandó forrása lehet.
- Az is meghatározó, hogy mekkora a korkülönbség-, valamint a nemi eltérések két testvér közt, a kapcsolat megfelelő elmélyülésében, a korkülönbség kezelésében a szülők mennyire működnek együtt, mennyire segítik a gyerekeket.
A szülői viszonyulások akaratlanul is mérgezővé tehetnek egy testvérkapcsolatot, amennyiben:
– A gyerekeket „szétválasztják”, s felruházzák az érett és az éretlen, örök gyerek szerepekkel. Ilyenkor az első gyerekre a koraérettség kényszere rakhat terhet, akitől mindig fegyelmezettséget, ésszerű és felelős magatartást várnak el, amely majd felnőttként megfelelési kényszert hozhat magával, míg az éretlen-, örök gyerek szerepbe bújtatott az előbbi ellenkezőjének a szerepét tölti be a családban: általában önző, önfejű, szenvedélyes, spontán, játékos, aki azonban felnőttként is megbízhatatlan, olykor fegyelmezésre szoruló, nagy gyereknek bizonyul.
– A másik tipikus példa, amikor a zárkózott, csendes és a bántalmazó szerepére osztódnak a testvérek.
Ilyen esetek hátterében a szülőknél érdemes megvizsgálni a magukkal hozott kötődési problémáikat vagy esetleges családi traumáik történetét. Az ilyen gyerekszerepek elosztásában a szülői minta konfliktuskerülő, s ily módon a saját gyerekeik fegyelmezésében is képtelenek a szülői hatalom érvényesίtésére, nem érzékelik a gyerekeik közti testvérbántalmazást, ezáltal az egészséges kapcsolati-, érzelmi határok elsajátίtása is elmarad a testvéreknél, ami felnőtt korban komoly párkapcsolati-, viselkedésproblémák okává is válhat. Az ilyen szerepben ragadt testvérpároknál a bántalmazó maga is bántott gyereknek érzi magát, tehetetlenséggel vagy szégyenérzettel él együtt, majd felnőttként is agresszivitással kezeli kapcsolatait. A bántott gyerek megtanul hallgatni sérelmeivel, az esetek túlnyomó többségében eltávolodik- vagy megszakίtja a kapcsolatot a bántalmazó testvérével, azonban szorongások, krónikus fáradtság vagy depresszió formájában magával viszi a kapcsolat hozadékait, gyakran társkapcsolatában is hasonló magatartásút választ.
– Szintén gyakori eset, hogy a szülők észrevétlenül a „mintagyerek” és a család „fekete báránya” szerepekre osztják a testvéreket.
Bár ez sem tudatos döntés, befolyásolja a testvérek későbbi személyiségfejlődését és kapcsolati viszonyulásait. A „mintagyerek” általában a szülő meghosszabításaként él a tudatukban, ezért mindig a legjobbnak kell lennie, s a szülők által meg nem valósított álmok végrehajtójaként kényszerül egy kijelölt útra, ami felnőtt korában teher-, vagy nem önként vállalt út kényszerpályája lehet. A „fekete bárány” soha semmit nem tud a szülők igényei szerint csinálni, vagy ha valamiben sikeres, az nem kap kellő elismerést. Ha magáénak érzi-, vagy idővel azonosul a rá osztott szereppel, akkor állandó önbecsülési problémákkal szembesül, mindig készen áll a támadások-, kritikák fogadására, s ő maga sem hiszi, hogy képes lehet sikeres és boldog felnőtté válni.
Többször hallottam szülőktől, hogy azért kell testvér, hogy a gyerekük ne legyen egyedül majd, ha ők már nem lesznek. Ez azonban idealisztikus elképzelés, már abból a tényből kiindulva is, hogy egy újszülött érkezése a nagyobb gyerek veszteségélményét hordozza magában. S bár valóban a gyökérélményen keresztül képesek vagyunk összekapcsolódni, mégis
nagyrészt a szülőkön múlik, hogy a gyerekek hogyan tanulják meg az olykor konfliktusos testvéri kapcsolatban a konfliktuskifejezés-, felismerés-, belátás-, megbánás- és bocsánatkérés technikáit, folyamatait.
Ezért szakemberként, amikor mérgező testvéri kapcsolatokkal találkozom, elkerülhetetlennek vélem a terápiás folyamatba bevonni a szülőket, a családot. Sok esetben felnőttként, távolságtartó viszonyban élő testvéreknél a szülőkkel kapcsolatos terápián döbbennek rá a testvérek, hogy megrekedt kommunikációjuk és érzelmeik jóval mélyebben gyökereznek, mint ahogyan képzelték, s ezt követően képesekké válnak újra- vagy igazán egymásra találni.
Jogosan kérdezheti a kedves olvasó, hogy a mérgező testvéri kapcsolat magyarázatában miért vezetem fel a szülői magatartás felelősségét. Azért, mert
gyerekkorban a szülő felelőssége az érzelmeiben és viselkedésében fejlődő gyermek személyiségének alakulása, amelyben a testvéri kapcsolatok (is) szocializálódnak.
Azok a minták, példák, amelyeket elsajátít a gyermek, átvivődnek felnőtt korra is, s bár az állandó fejlődés mindannyiunknak adott, a hibásan tanult minták felismerése sokszor nehézségeket okoz, s azok megváltoztatása hosszú- és energiát igénylő folyamat lehet.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
„Mindig a kishúgom marad” – vagy mégsem?
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legsokszínűbb, olykor legellentmondásosabb emberi kapcsolat a testvéreké. Változékony és törékeny viszony, ám a minősége vitathatlanul kihat a mindennapokra, a személyiség fejlődésére, a hosszú távú döntésekre vagy akár a teljes életszemléletünkre is.