• Fotó: Asztalos Ágnes
Bariba könnyen el lehet repülni, ez volt a kiindulópont. A szálláskeresésnél pedig az, hogy tömegközlekedéssel is elérhető legyen, álljon tengerpart mellett, és semmiképpen sem valamiféle üdülőövezetben. Egy, már több ízben kipróbált honlapon böngészgetve találtam rá a Casa Torre nevű apartmanra, egy Bisceglie nevű, számomra ismeretlen városkában. Korábbi olasz útjainkon, amikor egy-egy történelmi városrészben sétálgattunk, mindig felsóhajtottam: úgy szeretnék egy ilyen középkori házban élni! Nahát, a Casa Torre a kisváros középkori magjában, autóval nem is járható sikátorok hálójában, egy XV. századi „toronyban” kínál összkomfortos szállást.
Innen indult álmaink nyaralása. Fejest ugrottunk az ismeretlenbe, és leszálltunk Itália egyik legkevésbé ismert tartományának, Pugliának központjában, Bariban. Rengeteg böngészés után annyit tudtunk, hogy
a környék bővelkedik kora román kori templomokban,
hogy II. Frigyes német-római császár sok időt töltött Apulia tartományban, ez több várat, erődöt is „eredményezett”, a tartomány adja az ország olíva- és paradicsomtermésének jelentős részét, és hogy itt vannak a titokzatos trullók.
Az apartman tulajdonosnőjével a Torre Normanna (normann torony) mellett adtunk találkát egymásnak, és rögtön kiderült, ami aztán az elkövetkező tíz nap egyik legérdekesebb jellemzője lett: itt majdnem senki nem beszél angolul, aki igen, az is keveset. Nekünk, Romániából érkezőknek és az olasz kultúra rajongóinak ez inkább bájt, mint nehézséget jelentett.
Beköltöztünk a kívül középkori, belül ízlésesen restaurált lakásunkba, amelynek volt egy teljesen nyitott tetőterasza, ez az esti borozgatások kedvenc helyszínévé vált. Ahogy kiléptünk a házból,
belecsöppentünk egy igazi dél-olasz kisváros mindennapi életébe.
Közelünkben volt a halpiac, amely minden reggel és délután megtelt árusokkal és vásárlókkal, és millió féle friss tengeri herkentyűvel. Ott rakodtak ki – szintén reggel és délután – a környékről bejövő zöldség- és gyümölcsárusok, akiknél a tökvirágtól a bazsalikomig, az öt féle paradicsomtól a zöld fügéig minden kapható volt.
A kisvárosban egyetlen bevásárlóközpontot sem láttunk (a város határában talán egyet igen), csemegeboltokban (salumeria), pékségekben szereztük be a mindennapit. A kedvenc salumeriánkban már második naptól ismerősként köszöntöttek, és mindig értékelték, ha viszonylag értő módon válogattunk a szinte csak helyi termékek közül.
A tengerparton olaszok között élveztük a mediterrán nyarat, külföldi turistát tíz nap alatt csak elvétve láttunk, inkább a belföldi turizmus jellemző arra a vidékre.
Máig élénken él bennünk a kora délutáni hatalmas csend, az estefelé megélénkülő város hangulata, amikor berendezik maguknak a tereket az olaszok. Igen, lezárják az autóval épp csak járható utcákat, kinyitnak a vendéglők,
megterítik az asztalokat, és elkezdődik a késő estébe nyúló dolce vita.
Hihetetlenül olcsón, hihetetlenül finom ételeket választhattunk az olasz nyelvű étlapokról, aki ínyenc, akár grillezett lóhúst (cavallo) is kóstolhatott párolt padlizsánnal, kortyolgatva hozzá egy kis limoncellót vagy a napsütötte szőlőkből készült helyi borok valamelyikét.
Persze, látnivalóban sem volt hiány. Csak valahogy itt minden sokkal inkább ódon hangulatú, pőrébb, természetesebb. Csodálatos látvány volt Trani román kori katedrálisa, amely kivételesen egy nyílt téren áll a tengerparton, de legalább akkora élmény volt Bisceglie „no name”, több mint nyolcszáz éves templomába esténként bekukkantani. Bari tengerparti sétánya, történelmi városközpontja gyönyörű,
lélegzetállító a tengerbe zuhanó sziklára épült Polignano a Mare.
Csodaszép volt körbeautózni a trullik földjén, olívaligeteken át, átvészelni a veszélyesnek tűnő, de mindig vidám olasz járműves közlekedést. Alberobello e különleges vidék központja, ahol rengeteg habarcs nélkül, kőből épült, kúptetejű, hófehérre festett, különleges, egyedi lakóház található.
Az északhoz képest elmaradottabbnak mondott délen patyolattiszta vonatok és állomások, autóbuszok könnyítik meg a jövést-menést, bár érdemes picit jobban odafigyelni, mert néha kimarad, vagy kissé késik egy-két járat. De ez – ha engedjük hatni a déli életérzést – nem okozhat nagyobb gondot.
Esténként, amikor a szűk utcákba már nem süt be a nap, az asszonyok kiviszik székeiket, és beszélgetnek.
Elpöfög egy-egy Vespa, a férfiak egy kiskocsma előtt osztják a világ dolgait, vasárnap reggel pedig fehér ingben, hátrasimított hajjal jönnek be a piacra a vidékiek egy kis tereferére. A szélben lengedező, száradni kiteregetett ruhák, a nyitott ablakból felcsendülő olasz dallamok, a követhetetlen időpontokban fel-felzúgó harangszó, egy kevés szemét, sok-sok macska – miközben sétáltunk a kockaköves sikátorokban, akár egy régi olasz film statisztái is lehettünk volna…
