Szerencsés vagyok. Én már kipipálhatom Toszkánát a bakancslistámon. Egy éve látogattunk el párommal arra a helyre, amelynek minden zegzuga olyan, mintha egy festmény része lennél. Ragasztottak rá már számtalan, csepegősebbnél csepegősebb jelzőt: hogy csodás, meseszép, romantikus, lélegzetelállító és napsütötte Toszkána, de TÉNYLEG ilyen. Ez az a hely, amelyből sosem elég, amellyel nem tudsz betelni, ahol nem lehet rohanni, ahol felemelő érzés megállni az úton egy kanyarban, és csodálni a tájat, ahol,
ha belekortyolsz a helyiek által termelt szőlőből készült borba, a fellegekbe repít, és minden lépését imádod a kőházak közti sétának.
Amikor pedig megéheztél, ízletes paradicsomos vagy négysajtos tésztákat kóstolgathatsz a település lakóival egy kisvendéglőben, avagy ahogy ők nevezik, a tattoriában. Természetesen csakis 7 óra után, ugyanis a szieszta szent. Délután minden zárva, legyen az étterem Firenze központjában vagy a legeldugottabb vidéken egy kisbolt.
Toszkánában nem szabad sietni. Időt kell szakítani arra, hogy utazás közben kiszálljunk az autóból, beszippantsuk a nyár melegét az aranysárga búzatáblák vagy a frissen zöldülő szőlős ligetek mellett. Mintha megállna az idő egy pillanatra. Aztán ahogy haladunk tovább, a távolban egy újabb
kőházakkal borított domboldal tűnik fel, előtte olajfaligetek, az út szélén cédrusok, és minden pillanatban azt érezni, festették ezt a tájat.
Szálláshelyünk egy régi, olasz vidéki életet felidéző kőházban, úgynevezett farmházban volt. Innen indulva jártuk be Chianti vidékét, amely telis- tele van szőlőültetvényekkel, ahol a világ egyik legismertebb vörösborait kóstolhattuk meg. Észak felé haladva egészen Firenzéig értünk el, ahol a Dávid-szobor, a fényűző Mediciek palotája és képzőművészeti gyűjteménye, valamint az aranyművesek boltjával tarkított Ponte Vecchio varázsolt el bennünket.
