A természet és fények festőjének nevezték, a székely festőiskola egyik legjelentősebb képviselőjeként tekintenek rá. A ma már Csíkszeredához tartozó Zsögödön született 1893. július 25-én, a Zsögödi előnevet a szülőfaluja iránti tisztelete jeléül vette fel. Tehetsége gyakorlatilag megmentette az első világháború lövészárkaitól is,
bár tartalékos tisztként eredetileg a keleti frontra irányították – állítólag a bunker agyagfalába tábori jeleneteket mintázott.
Végül a mezőtúri katonai művésztelepre helyezték át, ahol együtt dolgozott Szőnyi Istvánnal, Márton Ferenccel és Nagy Istvánnal. Eredetileg szobrász szeretett volna lenni, Stróbl Alajos epreskerti műtermében is tanult, de a budapesti Képzőművészeti Főiskolára való 1918-as beiratkozásakor már inkább a festészet érdekelte. Többek között Szőnyi István és Aba-Novák Vilmos társaságában dolgozott, ösztöndíjasként megfordult a kecskeméti művésztelepen, két nyáron pedig Nagybányán is. Művészetébe a plen-air festészet poszt-nagybányai változata is beépült. Korán felismerte a fametszet lehetőségeit, amely révén színek nélkül is varázslatos tisztaságú ábrázolásig jutott.
Első önálló kiállítását Zürichben rendezték 1922-ben, de Budapesten így sem volt maradása, tanulmányai befejeztével, 1924-ben hazatért,
ahol hamar felfedezték fametszeteit és festményeit, elsősorban a művészetpártoló szász értelmiség kapkodta el a képeit, amelyek bevételéből külföldi tanulmányutakra is lehetősége nyílt. Megjárta Olaszországot – Firenzében kiállítása is volt –, Németországot, Ausztriát, Angliát, Londonban egyéni kiállításra is érdemesítették a műveit.
VI. György angol király 1937-es koronázására II. Károly uralkodó mellett Romániából csak Nagy Imrét hívták meg. Marasztalták is, de nem maradt az udvarban, hazatért.
Itthon is sűrűn kiállított, ugyanakkor részt vett a Barabás Miklós Céh 1930-as megalapításában, de Domokos Pál Péterrel, Vámszer Gézával, Gál Ferenccel együtt ő alapította a Csíki Székely Múzeumot is. Nagy feltűnést keltett azzal a döntésével, hogy 1959-ben 44 képét Marosvásárhelynek ajándékozta, megalapozva ezzel a nevét viselő gyűjteményt.
„Gazdaként és festőként egyaránt meghatározó egyéniség volt közössége számára” – olvasható Nagy Imre egyik jellemzésében. Művészetét így minősíti Szabó András művészettörténész, a festő életművének szakavatott kutatója: „Festői felfogása alapján a posztimpresszionisták közé tartozik. Táj- és arcképfestőként jelentős, expresszív szemléletű festményein a székelység küzdelmes helytállását mutatja be, hegyes tájképein a szülőföld szeretete tükröződik. Legsikeresebb tusrajz-sorozata az Erdélyi Helikon tagjairól, Kemény Jánosról, Tamási Áronról, Gaál Gáborról készült.”
A legszabadabb festőnek mondták, aki nem függött senkitől, háziszőttesben járt, saját földje terményeit ette. A földtől nem akart megválni, de festés, rajzolás nélkül sem tudott élni.
Sütő András így írt róla: „Nagy Imre égő csipkebokraiból... sugárzik tudatunkba az elkötelezett művész összegzése: Íme, a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdő; az ember, akinek sorsában osztozom...”
Genthon István művészettörténész szerint „Nagy Imre a székely parasztok életét balladai tömörségű festői kompozíciókban örökítette meg, egyszersmind az erdélyi táj, kivált a Hargita nagy festője.” A művész halálának 30. évfordulóján, 2006-ban megjelent, A bőfény forrása. Zsögödi Nagy Imre című monográfiájában Szabó András így fogalmaz: „Amit ránk hagyott, minden átszüremlett az ő szellemiségén.
Élte, látta, és élőnek láttatta környezetét, a mindig bőfényben fürdő csíki valóságot: tájat, embert állatot.”
Végrendeletében Nagy Imre Csíkszereda városának adományozta a 6500-nál is több képet tartalmazó gyűjteményét, az alkotásokat a Zsögödön épített emlékmúzeumban őrzik. A 83 küzdelmes év után, 1976. augusztus 22-én elhunyt festőművész hamvait a házhoz toldott műterem külső falában helyezték örök nyugalomra. Életpályáját posztumusz meséli el a halála után, 1979-ben megjelent, Följegyzések című emlékiratában.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
