Legnépszerűbb regénye, az 1975-ben megjelent, Kő hull apadó kútba című ikonikus műve, Szendy Ilka és Gönczi Dénes tragikus balladai történetének feldolgozása nem egyszerű pszichokrimi, annál jóval több: nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. „Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna.
Regényből öt lett. „Rossz viszonyban vagyok velük – mondta egyik beszélgetésünk alkalmával –, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. De jótállok értük.”
Feltételezhetően a kommunista index alól 1990-ben kilépő, Agancsbozót című monumentális regényéért is, ám a hetvenes évekbeli sikerhez hasonlót inkább a következő regénye, a 2001-ben napvilágot látott Hollóidő aratott. A török hódoltság idején játszódó történet a kor hétköznapjait, szerelmeit, hadi kalandjait, rémségeit jeleníti meg veretes, ugyanakkor rendkívül hajlékony, sokszínű nyelvezetben, amely révén az olvasó a történelmi idők emberében is magára ismerhet. A 2020-ban megjelent, Messze túl a láthatáron című regény egy olyan írói életmű utolsó alkotása, amelynek jellemzésére talán a „kivételes” jelző tűnik az egyetlennek, amely nem tűnik elcsépeltnek. Folyamatosan különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott, sorai mögött Ady Endre áll, meg Zilah, a város, a környék beszédstílusa, a partiumi világ nyelve ugyanis nagyon gazdag, hangoztatta Pista bácsi, hiszen olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
A zilahi öreg kollégium könyvtárából hordta haza a könyveket, a mozdonyvezetés ötlete is valamilyen olvasmányélményből eredhetett. Szemgyengesége azonban szerencsére „megmentette” őt a magyar irodalom számára, és ebbe már a jogi egyetem elvégzése sem tudott bekavarni.
Pályáját 1963-ban az Utunk című irodalmi lapnál kezdte, amelynek 1968-tól főszerkesztő-helyettese lett, egészen a romániai rendszerváltásig. Azon ritka vezetők közé tartozott, akiket 1989. decemberében nem elkergettek az intézménytől, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Igazi intézményteremtő embernek bizonyult, a lap „életben tartása, helyzetének stabilizálása, a kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk” mindvégig szívügye maradt. „Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség megnyugtató otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá.
Készülő műveiből sosem közölt előzetesen részleteket, megfilmesíteni sem engedte őket, pedig többször megkeresték hasonló szándékkal. „Megnéztem vagy kétszáz magyar filmet, láttam, mivel jár a filmkészítés. Közvetlenül pénzfüggő minden, még a jóindulatú, jól képzett, tehetséges filmes sem szabad. Én viszont szabad vagyok, és ebbe senkit sem engedek beleszólni. Nekem szabad meg nem jelenni, ha úgy tetszik, befejezetlenül hagyni egy munkát. Mert egyrészt iszonyú rabság megírni egy könyvet, másrészt a te kezedben van a sorsa.”
Bár műveinek többsége látszólag régmúlt évszázadok kulisszái között játszódik, Szilágyi István lényegében mindig a rettenetes huszadik századról beszélt. Amely kitermelte őt nekünk, a felelősséggel terhelt utókornak.
korábban írtuk
Az aranyvesszőt hordozó ember: Kallós Zoltán
Kezdetben volt az eszme. És a hit, amely nem kérdezősködött tervezhető jövő felől, csak gyűjtött, vásárolt, felhalmozott. Miközben soha nem hangoztatta: lesz múzeum. Mert tudta, hogy lesz. És lett. És lesz iskola, mindegy, hogy miből. Lett.
