– A Rádió Gaga és Kakasi Miska neve összeforrott a vásárhelyiek szemében. Számodra mennyire? Hogyan tekintesz erre a munkára?
– Volt egy időszak, amikor a rádió olyan volt számomra, mint egy aranykalitka. Nagyon sokat jelentett. Ha valaki rosszat mondott róla, képes lettem volna kis túlzással… hát nem mondom meg, mit csinálni. Nem azt néztem, mennyit lehet keresni vele, szívből csináltam. Aztán az élet megtanított arra, hogy ha családja van az embernek, pénzre is szüksége van. Romániában élünk, egy fizetésből nem lehet megélni. Gondolom, sokan tudják ezt az olvasók közül is. Szóval, ez a reggeli munkám, az egyik munkahelyem, mondhatjuk úgy is, hogy az, ahol ébredek.
– És fontos, hol ébredsz?
– Természetesen. De van az a vicc, hogy Tudod ki az ideális agglegény? Az, aki minden nap máshol ébred…
– Na, ezt a mindig szarkasztikus, poénokban gazdag Miskát ismerjük mi, rádióhallgatók, meg akik a közösségi oldalon követnek. De milyen vagy te valójában?
– Amit a Facebookon láttok, vagy ahogyan a rádióból ismertek, az igazából egy kreált énem. Az, ahogyan szeretném, ha látnátok. Az ismeri a valódi énem, akit közel engedek magamhoz. Kevesen vannak, mert nagyon sokat csalódtam életemben. De egyáltalán nem zavar, hogy másképp látnak. Nekem az a célom, feladatom műsorvezetőként, hogy felkeltsem az emberek érdeklődését. Azt vallom, hogy meg kell nevettetni reggel a morcos embereket. Aztán a stílusomat nyilván vannak, akik nagyon szeretik, mások utálják. Köztes nagyon nincs...
– Az elmúlt időszakban az érzékeny oldalad is megmutattad, például amikor egyik régi kollégádtól búcsúztál élő adásban...
– Persze, hát mindenkinek vannak érzelmei! Nekem is! Én egyébként is nagyon sírós vagyok – sokan nem gondolnák.
– Tényleg nem!
– Ahogy telnek az évek, mind sírósabb vagyok. Nagy István (színész, rádiós műsorvezető – szerk. megj.), akivel nagyon sokat vezettük együtt a Vekkert, szintén búcsúzott a rádiótól, és a búcsúlevelében zömében hozzám szólt. Jobb is, hogy nem voltam itt, amikor felolvasta, mert visszahallgatva is nagyon megható volt.
– Sok barátod van?
– Nincs sok. De tisztázzuk, mert sokan nem tudják, hogy mi az, hogy barát. Tudod, ki a barátod? Az, akivel mondjuk együtt flekkeneztél, vagy aki tudja, hogy hívják édesanyádat, aki tudja, hogy van-e kutyád, vagy nincs. A pandémia nagyon jól megmutatta, hogy a barátok száma nagyon kevés, a többi csak haver. Szóval még 50 évesen is folyamatosan tanulok.
– Említetted, hogy nem csak a rádió van és volt az életedben...
– Mindig volt valami más is. A feleségemmel idegenvezetőként dolgoztunk hosszú ideig. Londonban is voltunk, hogy pénzt szerezzünk: mosogattunk, takarítottunk majdnem két évet, mert autót szerettünk volna venni. Én a rádiótól mentem el akkor, s bár a kollégáim tudták, mit csinálok, a rádióhallgatók azt gondolták, a BBC rádiónál vagyok képzésen. Aztán mikor egyszer hazajöttem, és eljöttem egy műsorba, hát… sokkoltam őket, amikor elmondtam, hogy takarítottam, és hogy milyen megalázó volt. De ez az élet iskolája volt. És egyébként ajtókat is nyitott, mert egy ottani találkozásból lettem idegenvezető, majd annak köszönhetően körbejártam – kis túlzással – a világot, és most utazási irodánk is van.
– Mégis azt mondod, megalázó volt.
– Igen, mert bennem volt, hogy előtte tízezer ember előtt konferáltam a vásárhelyi napokon, és pár hónap múlva Londonban mosogattam.
Mosogatás közben folyt a könnyem, annyira megalázónak éreztem. De mi azért mentünk oda, mert akartunk valamit, és én nagyon ambiciózus ember vagyok, és ha akarok valamit, azért teszek is.
– Nem részegített meg az a nagy ismertség, amit a rádió adott?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt gyakran előnyöm abból, hogy ismernek, de úgy gondolom, nem részegített meg. Engem mindig meglepett, hogy azzal, hogy a rádióban mondunk valamit, tömegekre tudunk hatni. Vagy hogy ha felveszem a barátom üzletében kapható öltönyöket, akkor azt más is meg akarja venni, mert látta rajtam. Én nem Enrique Iglesias vagyok! De szívesen segítek a barátoknak, haveroknak.
Vállalok olyan „reklámokat”, ahol nincsenek megkötések, és nem is kérek érte pénzt. Ha valaki fizetne érte, akkor elvárásai lennének, nekem akkor meg kell felelni, és azt nem szeretem. Ott van a Csíki Sör. Életemben nem ittam sört, nem iszom alkoholt, és nem is dohányzom. De heccből elvittem egyszer két üveggel tizenháromezer kilométerre, és odaadtuk egy helyinek, hogy kóstolja meg, és mondja azt, hogy Halleluja! Kiposztoltam a videót, és több ezren megosztották. Sokan azt hitték, ezért én ki tudja mennyi pénzt kapok. Pedig ezt csak saját ötletből készítettem el. Utána többször hívtak, hogy mondjak véleményt az új sörükről, nem vállaltam. Most először vállaltam el múlt nyáron, hogy a Modern Talking koncerten konferálok. Szóval ezek így történnek.
– Külső szemmel nézve, tényleg olyan, mintha mindez nagyon tervszerű lenne.
– Igen, sokan mondják nekem, hogy hát ezt te jól kigondoltad! Nem gondoltam ki! Én ezeket tényleg nem pénzért csinálom. De már nem is próbálom magyarázni. Úgy se fogják elhinni.
– Akkor te hogyan működsz? Nyitott szemmel jársz, és észreveszed, miből lehet egy jó geg?
– Igen, van egy ilyen adottságom, hogy hamar meglátom azt, amit más nem biztos. És gyakran készül abból valami poszt, beszólás, vélemény, stb.
– Ezzel a jó szemeddel láttad meg a feleségedet is?
– A szomszédunknál láttam meg, az osztálytársánál. Noémi bomba csaj volt, könnyű volt észrevenni. 25 éve volt. Kölcsönös volt a szimpátia.
– Számodra mi fontos egy nőben?
– A nőiessége? Például. Szerintem fontos, hogy egy nő adjon magára. Érezze jól magát a bőrében. Most már próbálok egyáltalán nem beleszólni abba, hová megy el, mennyi időre. De
én egy különös pasi vagyok, mert nem járok el a haverokkal ide-oda, inkább ülök otthon. Hétvégén különböző rendezvényeken dolgozom, így örülök annak, amikor a családommal tudok lenni.
Aztán én nem az a típusú férfi vagyok, aki nagyon sok virággal megy haza. Nem az, aki azt szeretné látni, hogy a felesége fölrak a közösségi oldalra egy nagy csokor virágot, hogy Köszi, drágám, megkaptam. Nem szeretem a mű dolgokat. A feleségem sok mindenben kiegészít engem. Jó az, ha van melletted valaki, aki azt mondja néha, hogy Stop, ez így nem jó! Azt kell mondjam, ő nőként sokkal jobban látja az élet dolgait, mint én, és gyakran bebizonyosodott, hogy neki volt igaza.
– Keveset beszéltünk róla, de az utazás szinte végigkíséri az életeteket, rengeteg helyre eljutottatok. Mit nyertél ezekkel az utazásokkal?
– Abban, hogy idegenvezetőként dolgoztam, az volt a legeslegjobb, hogy világot láttam, és nem költöttem pénzt, sőt. Kerestem is, és kapcsolatokat építettem, meg nyelvet tanultam.
A legeslegjobb az, hogy adott egy nagyon nagy adag önbizalmat. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Ma már nem félek attól, hogy holnap Puerto Ricoban vagy Hondurasban kell majd újrakezdjem az életemet.
Nyilván az egyetlen oka annak, hogy magamtól ezt mégsem teszem meg, hogy már 50 éves vagyok. A mi lakásunkban a nappalitól a hálószobáig tele van a fal olyan fotókkal, ahol megfordultunk. Amikor esik az eső, szomorú idő van, mint most, akkor egy-egy fotó előtt megállok, és azt érzem, milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt láthattam.
Fotók: Kakasi Mihály saját archívuma
