• Fotó: Jánosi Ágnes
– Tavaly körbejárta az erdélyi sajtót és közösségi médiát a tanévkezdő beszéded, melyben frappáns, humoros gondolatokkal, vicces iskolai szabályok ismertetésével köszöntötted a diákokat, szülőket, pedadógusokat. Mi motivált abban, hogy más legyen, mint amit megszokhattunk?
– Egyébként az nem az első volt. Amióta igazgatom ezt az iskolát, mindig másabb az évnyitó beszédem, csak most elküldtem az egyik sajtóorgánumnak, ahol éppen azt ecsetelték, hogy minden igazgatói beszéd unalmas, minek kellenek ezek az évnyitó beszédek. Persze én is emlékszem az összes köszöntőre, amit elsős korom óta hallottam, az igazgató mindenkihez szólt, csak épp a gyerekekhez nem.
Akkor eldöntöttem, ha valaha igazgató leszek, én a gyerekekhez fogok szólni, és olyan beszédet tartok, amiből, ha nem is tanulnak, de legalább élvezik és szeretettel fogják hallgatni.
Az idei beszéddel is így készültem, interaktív évnyitónk lesz, bevonom a gyerekeket is. Plusz vásároltunk egy harminc méter hosszú, egy méter széles rajzlapot, amit kihúzunk az iskola udvarán, és erre a gyerekek lerajzolhatják a nyár legszebb élményeit, majd azt kiállítjuk ide a kapura.
– Egy fecske nem csinál nyarat, azaz a változáshoz nem elég egy ember…
– Azért vállaltam el 2014-ben ezt a munkát, mert tudtam, lesz akivel dolgoznom. Bármit, amit elértem az elmúlt években, az azért lett sikeres, mert jó a csapatom: a tanári közösség, ahol nincs széthúzás, egy gépezetként működünk, közös a célunk, hogy az iskolát jobbá tegyük, hogy a gyerekek otthonosan érezzék magukat benne.
De fontos a kisegítő személyzet is, a takarítónőtől kezdve a kapusig, a titkárnőig, valamint a szülői közösség, amely nagyon támogató. Van, hogy megkérdezik, kell-e segítség egy-két munkához.
Szerencsére legtöbbször boldogulunk mi magunk, de jól esik, amikor a szülők úgy gondolják, az iskola nemcsak egy gyermekmegőrző, hanem olyan intézmény, ahol szülő, tanár és gyerek együttműködik. Nem mondom, hogy nem próbálnak egyesek keresztbe tenni, megmondani, mit és hogyan kellene másképp csinálni, de többnyire támogató a közösség, és így könnyű.
– Azt látom, odafigyeltek sok kis részletre, ami miatt a gyermekek szívesen járnak hozzátok iskolába.
– Azt a jelzőt már megkaptuk, hogy boldog iskola, meg természetbarát iskola vagyunk, és szeretem azt hinni, hogy gyerekbarát is. Talán azt csináljuk másképp, hogy meghallgatjuk a gyerekeket. Van nálunk például „like doboz”. Visszajelzést akartam a gyerekektől bizonyos kérdésekben, s akkor egy Sapientián végzett fiatalember felajánlotta, hogy segít és elkészíti a „like dobozt”. Ez egy nagy fekete doboz, rajta egy óriási piros gombbal.
Időnként kifüggesztek a doboz mellé egy kérdést, amire csak igennel lehet válaszolni. Ha ráütsz a piros gombra, azt jelenti, igen a válaszod. Ilyen kérdések vannak: Meg vagy-e elégedve azzal, ahogy mára a házi feladataidat elvégezted? Tettél-e ma kedvességet valamelyik osztálytársaddal szemben?
Elég volt-e mára a tízóraid? Voltak már viccesebb és komolyabb kérdések is. Szerintem az eredményekből egy iskolapszichológus jó szakdolgozatot tudna írni. Aztán működik nálunk diáktanács is, ami ugye legálisan csak kilencedik osztálytól kell létezzen, de nálunk már negyedik osztályos kortól létezik, havonta összeülünk és a gyerekek elmondják, mi tetszik, min változtatnának, mi az, amit másképp gondolnak. És mi ezt komolyan is vesszük. Megvalósíthatatlant persze ne kérjenek, de minden egyebet felírok, és az előbb vagy utóbb meglesz. Így lett az iskola udvarán slackline (egyensúlyozó pálya), ezért hoztunk pókháló hintát, lettek VR-szemüvegek.
– Azokat tanórán használjátok?
– Én például földrajzot tanítok, és amikor egy adott országról tanulunk, akkor a lecke végén, ha mondjuk Brazíliával ismerkedünk, akkor felteszik a szemüveget, és a brazil esőerdőben sétálnak. Így tényleg látják, mi az, amiről 10 perccel korábban hallottak. De van interaktív homokládánk is, amelyben különböző domborzati formákat tudunk létrehozni. Ezt is használhatja például a történelemtanár, aki különböző hadszíntereket, várakat épít vele, s megmutatja honnan tört be az ellenség, a fizikatanár a gravitációt magyarázza vele, a tanító nénik pedig mesélnek a homokláda segítségével. Tényleg csak a fantázia szab határt, hogy mire lehet használni.
– Meg hát van itt az iskolában napóra, meteorológiai állomás, mászófal, sőt, két szabadtéri osztályterem is. Folymatosan pályázol, gyűjtesz valamilyen projektre.
– A szabadtéri osztálytermek még Covid előtt készültek el, de nagyon jól jöttek akkor. A tanárok tudtak a friss levegőn órát tartani. Idén is megnyertünk egy pályázatot, amivel még inkább gyerekbaráttá szeretnénk tenni az iskolát, és olyan dolgokat hoznánk be az oktatási folyamatba, amelyekkel felketnénk a gyerekek érdeklődését az oktatás iránt. Szent meggyőződésem, hogy ma, 2024-ben nem elegendő, hogy elmagyarázod a leckét, a gyerek leírja és másnap visszamondja. Közelebb kell vinni őket a tananyaghoz, megfoghatóvá kell tenni számukra. Persze ez sokkal nehezebb egy matektanárnak vagy egy nyelvtanárnak, de a természettudományokban ezt zseniálisan meg lehet oldani. Ha minden igaz, lesz az iskolánknak egy olyan szerkezete is, amellyel Romániában egyedülállóak leszünk. A tornateremben, egy sima fehér falra szereljük fel. Egy olyan interaktív vetítő lesz, amely kombinálja a mozgást a tanulással. Tehát
kivetít különböző, már előzetesen beépített programokat a fehér falra, és a gyerekek a labdát a falnak dobva kell bizonyos matematika vagy nyelvi feladatokat megoldjanak, úgy, hogy eltalálják a helyes szórészt, vagy matemaikai eredményt. Így kombináljuk a hasznosat a kellemessel.
Nagyon magasra van téve a léc a tanároknak ebben a világban, amikor minden gyerek egy kattintásnyira van bármilyen információtól. Meg is kérdezik, hogy „tanár úr, miért kell megtanulnom, hogy Németország területe mekkora, amikor egy kattintással bármikor meg tudom nézni?”. Persze elmondom, hogy kell a memóriafejlesztés, meg az általános műveltségről is mindig mesélek nekik, hogy jó tudni, melyik országnak mi a fővárosa, de pedagógusként tényleg nagyon nehéz, hogy olyat tudj adni, ami érdekli őket. Felvenni a harcot a digitális világgal, nagyon nehéz nekünk, tanároknak. Vannak okostábláink, használjuk is, de a mi iskolánkból például a telefonok ki van tiltva. Még szünetben sem használhatják a gyerekek.
– Mitől tud ma egy pedagógus példaértékű tanítóvá válni?
– Think outside the box, azaz próbáljunk kicsit másként látni, a gyerek fejével is gondolkodni. Mit várnék el ettől a tananyagtól, tantárgytól, ha én lennék gyerek? Hogyan tehetné a tanár számomra élvezetesebbé? Persze úgy, hogy közben megtartsd a szükséges követelményeket.
– Van, aki épp ezt hozza fel akadálynak, hogy a tananyag nagysága nem ad lehetőséget arra, hogy még kreatívkodjon is.
– Téved az a pedagógus, aki azt mondja, nem tudom megtenni, mert nem engedi a rendszer. A rendszer egyre többet megenged a pedagógusoknak.
Sokkal inkább szabad kezünk van, mint évekkel ezelőtt. Most az órának egy bizonyos hányadát azzal tölti ki a pedagógus, amivel csak akarja.
Volt már olyan, hogy az óra egyik felét viccmeséléssel töltöttük, aminek köze kellett legyen a földrajzhoz, vagy valamelyik országhoz. Ezt sehol nem írja elő, hogy ezt kell tenni, de megtehettem.
– Ez a lelkesedés nem kellene elhagyja a pedagógusokat, hogy mindig kihívást találjanak a munkájukban.
– Sokan sajnos B opcióként választják a tanügyet, és akkor nincs meg a motiváció. Ezt így nem is ajánlanám. Tanügybe akkor gyere, ha a tanügyben akarsz dolgozni, erre gondoltál az egyetem elvégzése közben, vagy gyerekkori álmod, hogy taníts. Ellenpéldák is vannak, persze, épp egy olyan kémiatanárnőnk van, akinek semmi köze nem volt a tanügyhöz, de becsöppent hozzánk, és kiderült, hogy nagyon jó pedagógus, imádják a gyerekek.
– Te tanítani szeretsz jobban vagy iskolaigazgatóként teljesíteni?
– Ugye nem engeded meg, hogy azt mondjam, hogy kettő egyben lesz még vagányabb? Bevallom, nagyon szeretek igazgató lenni.
– Pedig sokan belefáradnak ebbe a feladatba.
– Akkor én egy fehér holló vagyok, mert egyre jobban szeretem. Tíz év után is. Bízom benne, hogy lesz hozzá erőm és egészségem – meg persze sikeres versenyvizsgám, mert jövőre jár le a mandátumom –, hogy tudjam folytatni ezt a munkát. És
mindaddig, amíg azt érzem, hogy itt egycsapatként dolgozunk, értékelik a munkámat, addig folytatni szeretném, mert úgy érzem, felfelé ível a munkásságunk.
Az hab a tortán, hogy közben tanítok is. Összesen hat órám van egy héten, azzal edzésben maradok, és nagyon igyekszem mindig, hogy azt a hat órát meg is tudjam tartani. Abból merítek erőt és ötleteket.
– Szerinted mi az, amit minden iskola megtehetne, hogy kicsivel jobb legyen ott lenni a pedagógusoknak, gyerekeknek, és nem is kerülne semmibe?
– Két dolgot említenék. Az egyik, hogy nem kell feladni a terveket, vágyakat. Tíz év igazgatóság alatt rájöttem, csak azt nem tudjuk megvalósítani, amit nem akarunk eléggé, vagy nem kérünk elég gyakran. Ha lehetőség van megvalósítani egy megálmodott célt, mindent meg kell tenni azért, mindent meg kell mozgatni ahhoz, hogy azt elérd. A másik pedig, hogy egyre több a speciális nevelési igényű, figyelemzavaros, nehéz körülmények között nevelkedő gyerek, és pedagógusként nekünk jobban kell figyelni rájuk. Ne várjuk el minden gyerektől ugyanazt, hogy mindegyik jó legyen matekból, vagy jó legyen a nyelvérzéke, hanem, ha egy gyerekről kiderül, hogy például nagyon jó a sportban, jól zenél, vagy szépen rajzol, akkor támogassuk abban, és mondjuk is ki, hogy ő miben jó, a szemébe nézve.
Legtöbbször a gyerekek azért hagyják alább a tanulást és vesztődnek el, mert nem kapnak pozitív megerősítést.
Volt olyan diákunk, aki egy nagyon csintalan, verekedős, káromkodós gyerek volt, őt úgy tudtuk visszahozni, jó útra állítani, hogy rájöttünk, nagyon ügyesen rajzol. Akkor megkértük, szervezzen rajzversenyt az iskolában, és legyen ő a felelőse annak. Így fontosnak érezte magát, és örült, hogy rá is felnézünk valamiért. Biztos vagyok benne, hogy elég, ha minden gyerekben megtaláljuk azt, amiben ő jó, és abban támogatjuk. Vagy dicsérjük meg egy gesztusát, hogy felvett a földről egy üres palackot és a szemétbe dobta, bár nem az ő szemete volt, vagy kinyitotta egy tanár előtt az ajtót. Vegyük ezeket észre, dicsérjük meg őket, mert a szavaknak óriási ereje van.
– Sejtem, hogy úgy indulsz neki az új tanévnek is, hogy tele vagy célokkal.
– Valóban. Nincs tanévkezdés tervek nélkül. Szeretnénk új, modern didaktikai eszközökkel bővíteni az iskolánkat. A mezítlábas pálya is el kellene készüljön, újraindítani a vitakört, ami ugye azért fontos, mert megtanítja a gyerekeket érvelni, civilizáltan veszekedni – ahogy viccesen mondani szoktam. Valamint a fotókört is szeretném újra beindítani, az közel is áll hozzám, mert szabadidőmben én is rengeteget fotózok.
A cél az, hogy a következő tanév végén azt mondhassuk el, jobb lett az iskola, mint az előző évben volt, több elégedett gyerekünk van.
És ne feltétlenül a nyolcadikos vizsgaeredmények mutassák azt, hogy mennyire jó az iskola, hanem a gyerekek és szülők elégedettsége, a tanárok jóléte. Szerencsére, a szülőktől is jönnek a pozitív visszajelzések, és ezek segítenek abban, hogy azt tudjam mondani, szeretném még hosszú ideig ezt a hivatást végezni és szebbé, jobbá tenni.
korábban írtuk
Kit szolgál a döntésem: engem vagy a gyermekem?
Amióta anya lettem magam is, szinte egyébről sem beszélünk Lukácsi Katalin ügyvéddel, mint a gyermeknevelés művészetéről. A Gyermekeinkért Mozgalom egyik tagjával gondoltunk egy merészet, s megosztjuk a beszélgetéseink, hátha mások is épülnek belőle.
