• Fotó: Darvas Rezső
– Ha megkérdezik, mivel foglalkozol, mit szoktál mondani?
– Én egy kutató tanárként tudnám magamat meghatározni, akinek a kutatási területe egyrészt a nyelvészethez, ezen belül a kétnyelvűség kérdésköréhez, másrészt a neveléstudományhoz, pontosabban az eredményes nyelvtanítás kérdésköréhez kapcsolódik. Az foglalkoztat – nagyon leegyszerűsítve a kérdést –, hogy mi történik velünk, személyiségünkkel a nyelvek elsajátítása és használata során, hogyan hatnak a nyelvhasználati tapasztalataink nyelvhasználati döntéseinkre, nyelvi jogtudatunkra, hogyan éljük meg azt, hogy beszéd-folyamatainkban néha könnyebben előhívjuk a „másik nyelv” szavait. Röviden tehát az foglalkoztat, hogy miként vagyunk két- vagy akár többnyelvűek, miként értelmezhető a kétnyelvű magatartás, és – nem utolsó sorban –, hogy milyen szerepet tölt(hetne) be az iskola a tudatos nyelvi magatartás kialakításában, nevelésében.
Ezekre a kérdésekre azért érdemes válaszokat keresni, mert közelebb visznek önmagunk és közösségi létünk megértéséhez, a hétköznapi kétnyelvűségünkhöz, akár a saját kisebbségi működésmódunk értelmezéséhez.
A nyelvészeti jelenségek megértésére azért is érdemes figyelni, mert ez segíti például a tudatos nyelvtanulási folyamatot is, és főként az eredményes tanulásszervezést. Nem az éppen divatos módszereket követve kell nekünk a hatékony tanulásszervezésben gondolkodni (természetesen ezekből mindig lehet és kell is tanulni), hanem a helyi adottságból kiindulva, esetünkben nyelvi, kulturális valóságra alapozva építhetünk ki én-hatékony tanulási utakat, stratégiákat. Erre a megközelítésre alapozva, valamint a tanítói, majd tanári tapasztalatom során szerzett megfigyeléseimből tanulva, immár két évtizede indítottam el egy olyan sajátos szakmódszertan kurzust, amelynek célja éppen annak a tudatosítása, hogy a magyar gyermekeknek sajátos módszerekkel, eljárásokkal kell tanítani a román nyelvet, anyanyelvi tudásuk, kultúrájuk tiszteletben tartásával. És ebben a történetben nem kimondottan az a szép, hogy akkoriban egy teljesen újszerű kezdeményezés ötletgazdája lehettem, hanem az is, hogy ma már az egykori tanítványaim diákjait is tanítom.
– Milyen út vezetett idáig, hogy egyetemi oktató lettél?
– Pedagóguscsaládból származom, a testvérem szintén pedagógus. Gyerekként a szüleimtől folyamatosan azt láttam, hogy hogyan dolgoznak lelkesen, aktívan azért a közösségért, ahol élnek. Édesanyám magyartanárnő volt, és a kemény időszakokban is például színjátszó csoportot működtetett, kollégáival minden évben előadásokat tartottak. Ma is visszacseng a fülemben, ahogy édesapámmal válogatják a megfelelő szövegeket, és másolják ezeket a szereposztásokhoz. Én így nőttem fel mellettük, ezért nem nehéz nekem ezeket a mintákat előhívni és működtetni. Nyolcadikos koromban vált aktuálissá a pályaválasztás, a székelyudvarhelyi tanítóképzőt választottam. Erre a döntésemre mai napig nagyon büszke vagyok, hiszen
abban az időben talán ez volt az egyetlen hely, ahol irodalmat, zenét (hangszereket) és matematikát is bőségesen tanulhatott az ember, és ez az alapműveltség elengedhetetlen a hétköznapjainkból.
A ‘89-es rendszerváltáskor én tizenegyedikes voltam, és akkor megnyíltak a lehetőségek a továbbtanulásra. Már előtte is tervezgettem a továbbtanulást, csak akkor jogra készültem. Amikor azonban megtudtam, hogy van ennél jóval több lehetőség, akkor a neveléstudományt és filológiát választottam, így a pedagógia és román nyelv és irodalom szakon végeztem, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen.
– Ezek szerint jól ment a román nyelv már akkor is neked?
– Ez ma már lehet, elég furcsán hangzik, de az egyetemi felvételire nagyon komolyan kellett készülni, azonban nem voltak tankönyveink. Magyar nyelven semmiképp. Én akkoriban úgy döntöttem, hogy az akkor induló neveléstudományok szakra felvételizek, magyar nyelven, de mivel nem volt tankönyvünk, ezért az egyik évfolyamtársammal együtt gyakorlatilag lefordítottuk magyarra a román tankönyveket, úgy, hogy a szakszavakat akkori tanárunk és osztályfőnökünk, dr. Fodor László hetente ellenőrizte. Én
első körben nem jutottam be, így második alkalommal úgy döntöttem, hogy egy nagyobb fába vágom a fejszém, és az akkor induló dupla szakot választottam.
Már líceumos koromban kedvencem volt a nyelvtan, beleértve a román nyelvtant is, foglalkoztatott a nyelvi struktúrák rendszere és ezek működése, a nyelvek tanulhatósága és taníthatósága, így gyakorlatilag közelebb kerültem saját érdeklődési területemhez. Lényegében, később a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen megszerzett doktori fokozatom interdiszciplináris jellegét is e két szakterület találkozása határozta meg. Aztán az egyetem elvégzése után, több éven keresztül a Márton Áron Főgimnázium címzetes román nyelv és irodalom tanára voltam, és az itt szerzett tapasztalat is lehetőséget adott a nyelvpedagógiai kutatásaim gyakorlatalapú megértésére. A Sapientia Egyetem indulásától kezdődően pedig nagy lendülettel bábáskodtam az akkor induló román nyelv és irodalom-angol nyelv és irodalom szak szervezésén, amelynek megálmodója dr. Balázs Lajos tanár úr volt. Az egyetem elindításának harmadik évében kezdtem el óraadói munkám, néhány évig párhuzamosan dolgoztam mindkét intézményben, a gyermekeim születése után pedig csak az egyetemi munka maradt.
– Ma már pedig Hargita, Kovászna és Maros megyében is több olyan román nyelvszakos tanár van, akit te és kollégáid a szak által képviselt szellemben oktattatok...
– Ez így igaz. A szakunk indítását lényegében az akkori nagymértékű szakképzett román- és angoltanár-hiány indokolta. Azóta öröm számomra látni, ahogy tanítványaink jó intézményekben dolgoznak, megállják a helyüket, szakmaiságuk, értékrendjük, kreativitásuk számos kezdeményezésben visszaköszön. Ezek láttán szoktam örömmel nyugtázni, hogy az elmúlt két évtized munkájának megvan az eredménye.
– Az ötödikes lányomat is egy volt diákod tanítja, és az osztály nagyon kedveli a tanárnőt. Szóval, mítosz az, hogy minden magyar gyermek utálja a román nyelvet, csak meg kell találni a módot, hogyan tanítani.
– Ezt örömmel hallom! Persze ez az ő érdeme, amit mi hozzátesszük a képzésük során, az az alapos felkészítés és kompetencia-készlet, ami a további önfejlesztés csírája lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy nem kis eredmény serdülők kedvence lenni, főként, ha egy ilyen nehéz vizsga-tárgyról van szó. De a felelősen szervezett minőségi tanulási idő sokat hozzá tud tenni a diákok sikerélményéhez. Ehhez azonban
el kell felejtenünk a diktálás-magolás rutinját, a tábláról való másolást, és a mai diák igényeinek megfelelő módszerekkel kell őket aktívan szóra bírni.
Ugyanakkor fontos a gyermekközpontú, szakmailag megalapozott tervezés, tehát nem mindenki, aki úgy ítéli meg, hogy jól tudja a nyelvet, képes annak tanítására is. Szükség van a szakmódszertan helyzetspecifikus alkalmazására. Az új tanterv-szemlélet kommunikáció-központú, közelebb viszi az osztálytermi párbeszédet a reális élethelyzetek kommunikációs igényeihez, és ez főképp a székelyföldi gyermekek esetében elengedhetetlenül fontos, mert ők ritkábban kerülnek a hétköznapokban hasonló élethelyzetekbe.
– Gyakorlatilag csaknem három évtized oktatói-kutatói munka van mögötted, és szépen haladtál felfelé az akadémiai ranglétrán, amelynek két éve a csúcsára is elértél. Visszatekintve, hogyan látod ezt az akadémiai karriert?
– Én valahogy mindig ilyen pályán tudtam elképzelni magam, ezért azt is mondhatnám hogy „engem (is) akart az út” (Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója – szerk. megj.). Természetesen ebben sok munka van, nagyon sok elégtétel, tanulási élmény és öröm, megannyi csalódás, lemondás és önkeresés.
Ami erőforrást is jelentett ebben a munkában, az éppen a kreativitás, kezdeményezés lehetősége, az alkotás és kísérletezés feszültségei és kihívásai.
Én ezzel a fejlődéssel nem tudok lépcsőket asszociálni, inkább egy folyamatos újraértelmezésként és önfejlesztésként határoznám meg, amelyben bár sok állomás, feladat és határidő van, mégis, egy természetesen alakuló életforma, amely esetemben a tudatos női jelenlétet feltételezte.
– Például? Milyen akadályokkal szembesültél?
– Nem volt könnyű soha az én-hatékonyság, az önkontroll megteremtése, de talán a legnagyobb kihívást a különböző szerepek összehangolása jelentette, azaz, hogy próbálj egyszerre elég jó anya, feleség és tanár lenni, a friss szakirodalmat követő kutató és akár vezető szerepeket betöltő nő is. Visszatekintve, ezt is egy állandó tanulási folyamatként látom, ahol
a pillanat értelmes megélése egy motiváló erő, a kudarcok pedig állandó újraépítkezést jelentenek.
Ebben az összehangolásban mindig az a tudat segített, hogy szükség esetén mindig támaszkodhattam a családomra.
– Mi az, ami ma kihívást jelent számodra?
– A hatékony időbeosztás, a rendelkezésemre álló idő és feladatok összehangolása, hogy meddig tart a másokra szánt idő, és mikor kezdődik az én-időm.
– És mi az, ami örömet okoz ezen a pályán vagy amúgy a munkádban?
– Az apró örömök nekem meghatározóbbak. És szerencsés vagyok, mert ebből mindig kikerül: a hallgatóim sikere, egy jól megtartott óra, egy inspiráló beszélgetés, de akár egy csapatban összehozott eredmény élménye, egy jó konferencia vagy éppen a kávészüneti találkozások. És ha egy előadást tartok, és utána a visszajelzésekből kiderül, hogy tudtam embereket inspirálni, üzenetet átadni, akkor ez örömmel tölt el, hiszen jókor, jó helyen voltam JELEN. Ezek mind erőforrások számomra…
– Mi volt a legutóbbi sikerélményed?
– Ide máris több példát is tudnék hozni. Néhány héttel ezelőtt volt egy olvasásról szóló, könyvajánlóval egybekötött találkozóm 84 Hargita megyei iskola 4911 diákjával. Nagy izgalommal készültem erre a beszélgetésre, hiszen ötödikes és tizenegyedikes diákoknak egyaránt izgalmas olvasmányt kellett ajánlanom. A végén
nagyon sok jó visszajelzést kaptam, voltak, akiknek meghatározó élmény volt a könyvválasztásukban ez a találkozó, és ez rendkívül jólesett nekem is.
De sikerélményt jelentett az egy hete lezárult nemzetközi kutatási projektünk tapasztalata is, amelynek keretében legutóbb Észtországban vettem részt egy konferencián és egy terepmunkán. Itt lényegében iskolákat látogattunk meg, és konkrét nyelvoktatási modelleket, stratégiákat ismerhettünk meg az államnyelv vagy környezeti nyelv oktatására vonatkozóan.
– És sikeresnek érzed magad?
– Nehezen megválaszolható kérdés, hogy honnan kezdődik a sikeresség, és meddig tart, egyéni és relatív fogalom. Soha nem tudtam magamat a sikeres, népszerű sztárság pályáján mérni, sőt, ez távol is áll az én egyéniségemtől. Meglátásom szerint a siker inkább a belső építkezés eredménye, számomra siker a belső jóllét.
– Hogy látod, hátráltatta a szakmai pályádat az, hogy nő vagy?
– Nem valószínű, hogy ez minden tudományos pályára igaz, de szerintem tanári pályán nőnek lenni jó. A tanári munkát számos anyai tapasztalat, készség támogathatja, mint például az empátia, kommunikációs készség, időbeosztás, stb., és ezek segíthetnek abban, hogy jobban megértsd a különböző generációkat, hogy könnyebben tudj értelmezni bizonyos viselkedési formákat. Gyakran mondják, hogy az anyasággal sok kényelmi dologról le kell mondanunk, de néha még a szakmai fejlődésről is. Ezzel nem teljesen tudok azonosulni. Azt gondolom, hogy
egyéni döntésünk a prioritások felállítása, az, hogy a különböző típusú feladatokra, tevékenységekre mikor, mennyi időt és energiát fektetünk be, az is, hogy hová áldozzuk az én-időnket.
Lehet, hogy voltak olyan helyzetek, amikor egy bizonyos munkát, konferenciát, projektet nem vállaltam el, mert úgy éreztem, hogy az adott időszakban mások a prioritásaim, de ezeket nem lemondásként vagy frusztrációként számolnám el. Ezek mind az én döntéseim voltak.
– Hogy érzed, léteznek-e olyan kihívások, amelyekkel a férfiak kevésbé kell megküzdjenek a tudományos pályán?
– Nem állítanék fel nemek szerinti kategóriákat, hiszen mindenki életútja egyedi, de az tény, hogy például egy kisgyermekes anyára több teher hárul, főképp, ha az is nagyon fontos számára, hogy szakmailag topon maradjon.
– Mit tanácsolnál azoknak a lányoknak vagy fiatal kolléganőknek, diákoknak, akik gondolkodnak a tudományos pályán?
– Ez nem egy olyan munkahely, ami a munkaidő lejártával befejeződik. Ez egy életforma, amely elhivatottságot, érdeklődést, motivációt, kreativitást feltételez, azonban erőforrást is hordoz, ha olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyek megválaszolása fontos, megértését pedig értékként tudja kezelni mind az egyén, mind a közvetlen vagy tágabb környezete.
korábban írtuk
Kiss Géza: A gyerekek közt kiteljesedek
Negyvenkét évesen döntött úgy, hogy a jól menő építkezési vállalkozása mellett a szociális szférában helyezkedik el, egy gyermekotthonban fog dolgozni. Tíz gyermek nevelője a marosvásárhelyi Dorcas családi típusú gyermekotthonban.
