ARCHÍV Dicsérettel törjünk jeget!

Gyakran, még ha a legjobbat akarjuk is, jégtorlaszok emelkednek közöttünk, amiket – legalábbis úgy érezzük – a legnagyobb szeretettel sem tudunk felolvasztani. Talán azért, mert nem elég a másik, a feleség, a férj, a gyermek, a barátnő iránt bennünk meglévő meleg érzelmek sokasága – szemléletváltásra, eszköztárunk bővítésére is szükség van. Csak néhány életterületünkről szemléztünk, de érdemes ezt továbbgondolni.
Hirdetés

Nem szokás mifelénk a dicséret. Olyan nehezen áll rá a szánk, mintha meghatározott mennyiség állna belőle a rendelkezésünkre, s az indokolatlan dicsérgetés meggondolatlan pazarlás lenne. Egyszerűen fukarkodunk vele. Kutyát, gyereket még csak-csak hallunk dicsérni szemtől szembe („jajj, de ügyes vagy!”), de hogy kolléganőt, szomszédot, taxisofőrt, fodrászt vagy dada nénit dicsérjünk, szinte kizárt, vagy csak nagyon ritka esetben. Pedig miért ne lehetne?

Néha elgondolom, mennyivel gyakrabban adunk hangot az elégedetlenségünknek. Idegenekhez szinte csak akkor szólunk, ha valami nincsen rendben.

„Elnézést, nem jól adott vissza.” „Nem látja, hogy nem tudok a maga kocsijától kiállni?” „Itt van a sor vége, a magafajta pofátlanoktól megáll az eszem”. Ha csak az elmúlt hétre visszagondolunk, nem hasonló frázisokkal van tele az ember feje? És ugyanígy visszanézve, hányszor mondtuk ki, ami tetszett? „Milyen jól áll áll ez a frizura magának” „Köszönöm a fáradozását, jaj, mennyire kedves” „Öröm látni, hogy ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját”, „A legutóbbi írása annyira tetszett!” És a sor hosszan folytatható, ha a jóra rááll a szemünk, és hangot is adunk ennek. 

Tankolni indultam néhány hete, egy este. A fagyos mínuszok miatt azonban befagyott az öregecske autóm, a benzinkutas hölgy nem tudta kinyitni az ajtócskát, ami mögött a tanksapka rejtőzik. Mivel

a legtöbb helyen azt halljuk, ezt ezért, azt azért és amazért nem lehet,

nyomban szabadkoztam is: hagyja csak, visszajövök másnap, miután a kocsi felenged. A benzinkutas hölgy azonban nem adta fel ilyen könnyen. Piszkálgatta, próbálgatta, forró vizet hozott a kávégépből, locsolgatni kezdte. „Hagyd, majd én! Ne törd le a százlejes körmöd” – szólt ki a férfi kolléga a pult mögül. De a hősnőnk nem adta fel a megoldáskeresést ilyen könnyen.  

A jég lassan feloldódott, a benzintartály megtelt. Hálásan köszöngettem a kitartást, és mivel annyira ritkán találkozom hasonlóan proaktív hozzáállással, volt nálam egy Nőileg, visszaszaladtam a hölgyhöz vele. „Köszönöm ezt a hozzállást, hogy nem sajnálta a frissen készült körmét, hogy nem azt mondta, nyissam ki a tankot, különben nem tud tankolni, hanem elkezdte megoldani a helyzetet. Ritka manapság az ilyen munkaerő, feldobta az estémet, úgyhogy még egyszer köszönöm szépen” – motyogtam valami hasonlót, tényleg hálás szívvel. 

Nem vártam meg, hogy elmondja, neki ez a visszajelzés miként esett, de biztos vagyok benne, hogy jó érzéssel töltötte el, miközben fellapozta az ajándékba kapott lapot. Titkon pedig azt is reméli a szunnyadó pedagógus bennem, hogy a nem várt dicséret talán legközelebb is problémamegoldásra sarkallja, nem pedig automatikusan rávágni mindenre, hogy nem lehet. 

Olyan könnyű (lenne) egymás napsugarai lenni: nem a hibát keresni, hanem bátorítani egymást, emelni, a fagyos viszonyokat megolvasztani, feltörni.

Egy jó szó, egy kedves bók, egy őszinte dicséret – amelyből soha, de soha nem elég – mind-mind kalapácsai a jégtörésnek. S a repedés mentén egyszercsak tavasz jöhet.

Hirdetés

Jégtorlasz szülő-gyermek között

Folyt. köv.

Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg.

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

Jól segíteni – de hogyan?

Hirdetés