Panaszkodtak egy nehezebb nap után a barátnőim a közös csoportunkban, hogy elegük van, egész nap visítottak és futkároztak a gyerekek, aztán átcsapott hisztibe, és már nem bírják, teljesen kimerültek. Ezeket olvasva, gyakran mérgelődtem. Volt, hogy nem szóltam semmit, máskor viszont „vigaszként” azt írtam nekik: „Ne mérgelődjetek ezen! Örüljetek annak, hogy elevenek, tudnak szaladgálni és ordítani. Én boldog lennék, ha Marci ezt megtehetné!” Csakhogy ez a vigasz nem volt fair a részemről. És tulajdonképpen ez nem is igazi segítségnyújtás. Sőt, óriási hiba, ha a túl- vagy rálicitálunk mások problémájára, fájdalmára, még akkor is, ha így próbáljuk elmondani nekik, hogy nem olyan nagy ügy, amiben éppen benne vannak, hiszen ennél nagyobb szörnyűségek is előfordulnak.
Igen ám, de a világ nem így működik. Ezt hangsúlyozta nekem Bakk Miklósi Kinga pszichológus, pszichodráma terapeuta is, mert bizony gyakori, hogy amikor vigasztalni szeretnénk, akkor valami nagyobbat mondunk. „Csínján kell bánni ezekkel a mondatokkal, még akkor is, ha mindkettőnknek igaza van, mert
azzal, hogy alulértékeljük a másik problémáját vagy túllicitáljuk azt, nem segítünk neki, sőt, inkább ez plusz teher lesz számára.
A mi problémánk ne legyen nagyobb a másikénál, mert azért vagyunk ott mellette, hogy őt támogassuk.”
Bakk Miklósi Kinga pszichológus
Nincsen kicsi és nagy probléma
Mint magyarázza Kinga, például egy kisujj eltörése is lehet akkora vagy akár nagyobb probléma, mint valaki másnak egy könyöktörés. Hisz lehet, hogy egy zongoristának törött el a kisujja, és az kihat egész életére. Így nem mondhatjuk azt, hogy „Áh, csak egy kisujj.” A szakember szerint
fontos, hogy ne dobozokban, sztereotípiákban gondolkodjunk, ne higgyük el, hogy vannak kicsi és nagy problémák, hanem abból induljunk ki, hogy mindenki egy kis világegyetem, és próbáljunk belegondolni abba, hogy az ő életében mekkora az a probléma.
„Az sem biztos, hogy minden esetben meg tudjuk érteni a barátunk, szerettünk fájdalmát, problémáját. Sőt, van, hogy nem is érthetjük meg, hiszen nem voltunk még abban a szituációban, de érezhetjük a fájdalmát, és segíthetünk neki átvészelni a nehéz helyzetet.”
Merjünk segítséget kérni!
Olyan szociális, kulturális környezetben élünk – véli Bakk Miklósi Kinga – ahol nem tanulunk meg segítséget kérni. Ennek a képességnek a kialakítása nem hangsúlyos, ahogyan az sem, hogy dicsérjük vagy díjazzuk a másikat. Mindenki próbálja egyedül megoldani a bajait, kikínlódni a megoldást, bár – mint mondja – a problémamegoldás nem kellene kínlódás legyen. A legtöbb hétköznapi helyzetben arra kellene eddzük magunkat, hogy merjünk, akarjunk segítséget kérni. Ez nagyon fontos, nemcsak nekünk, de a partnerünk, környezetünk, kapcsolataink számára is – teszi hozzá a pszichológus.
Imola szereti kikérni környezete véleményét. „Előfordult, hogy nem is tudták beleképzelni magukat a helyzetembe, bár próbálták, de én mégis mindig megbeszélem a gondjaimat a hozzám közel állókkal. Mert ha nem is tudnak számomra konkrét megoldást adni, mégis különböző oldalról világítják meg azt a problémát, más kérdések merülnek fel, mint amiket én megfogalmaztam, és egy-egy ilyen beszélgetés mindig elindította bennem a megoldás felé vezető utat.”
Legyünk mellette!
Könnyen adunk tanácsot vagy nyújtunk segítő kezet annak, akit szenvedni látunk. Meg szeretnénk vigasztalni őt, de gyakran azt sem tudjuk, mit tegyünk: egy jó tanácsra lenne szüksége a másiknak, vagy csak arra, hogy meghallgassuk, mellette legyünk? Ezt esete válogatja. Például nagyon súlyos trauma, veszteség esetén a környezetnek kellene lépnie: segítő kezet nyújtani, a fájdalmat átélő személy mellett lenni, és akár megtenni azokat az aprócska vagy nagyobb lépéseket, amelyeket ő egyedül nem lenne képes, vagy eszébe sem jut abban a helyzetben, hogy meg kellene lépnie.
Sokkal egyszerűbb, könnyebb a segítségadás, ha hétköznapibb problémáról van szó. Mert nyíltan rákérdezhetünk, hogy mi a gond, miben tudunk segíteni, vagy elmondani, hogyan látjuk mi ezt az esetet, és talán ezzel új nézőpontba is helyezzük a problémát. Azonban sokkal
nehezebb, ha valakit veszteség, gyász, trauma után próbálunk vigasztalni. Hiszen a legtöbb esetben nem is érkezik segítségkérés.
Ilyenkor egyszerűen szó nélkül tenni kell – javasolja a szakember, természetesen csakis úgy, ha nyitott a segítség fogadására a másik fél is. „Ebben a helyzetben fel kell ajánlani a segítséget, akár szavak nélkül is, és ott kell lenni mellette. Nagyon fontos, hogy a másik fél érezze, hogy ott a szándék, és tényleg akarunk neki segíteni, és nem csak „ajánlgatunk dolgokat”. Éreznie kell a tettrekészséget, hallania a nagyon konkrét ajánlatokat, javaslatokat. És ha ezt visszautasítja – megteheti – akkor tiszteletben kell tartani.”
Ne magunkról beszéljünk!
Azt gondolnánk, hogy egy jótanács mindig arról szól, aki kapja, vagy esetleg arról, aki adja, de ez valójában mindkét személyről egyaránt szól – véli a pszichológus. Mert tulajdonképpen mindketten benne vannak: „Ha én adom a tanácsot, akkor az az én értékrendem, tapasztalatom, a viszonyunk, az a helyzet, amiben tanácsot várnak tőlem, a probléma típusa, jellege, illetve a személyiségem, az amilyen vagyok, mert mindezek függvényében alakítom, fogalmazom meg azt, amit mondani szeretnék. De ott van a másik fél is azzal, ahogyan és amit kérdez. Az, hogy ha – tegyük fel –, te kérsz tőlem tanácsot, az nem véletlen, mert tudod, hogy milyen típusú, jellegű ember vagyok.”
Gyakran előfordul, hogy nem is a közvetlen környezetből kerül ki az a személy, aki a leginkább segíteni tud. Családtagok, barátok többsége osztozik a bánaton, szubjektíven látják a történetet.
Egy külső szem, egy távolabbi megfigyelő sokszor jobban rálát a helyzetre, a problémára, és így talán hasznosabb észrevételei lehetnek.
A pszichológus szerint azonban nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk a bajban lévő személy irányába. Tegyünk egy lépést hátra, és miközben tanácsolunk, vigasztalunk, ne magunkról beszéljünk. Ebbe a hibába gyakran beleesünk, hiszen rengeteg élmény jut eszünkbe. De nem biztos, hogy segítünk azzal, ha ezeket elmondjuk. A lényeg, hogy ne mi legyünk a középpontban, hanem figyeljünk rá, hallgassuk meg, beszéljünk vele. Azt kell elfogadni, hogy ő egy külön világ, és azt kell megérezni, „kitapogatni”, hogy neki éppen mire van szüksége, mi az, ami őt előre viszi. Kerülni kellene viszont azt a direkt belekérdezést, ami nagyon jellemző az erdélyiekre, és amivel gyakran beletiprunk mások magánéletébe, és jó kis tanácsokat adunk.” Például ugye arról, hogy kellene vagy sem munkahelyet változtatni, vagy arról, hogy mikor jöjjön a következő baba a családba…
Margit néni például azért kesereg már évek óta, mert megfogadta szomszédja jótanácsát, akiben megbízott. „Nem kellett volna hallgatnom rá. Nem tudta, hogy pontosan milyen helyzetben vagyok, a részleteket nem ismerte. Ezért elfogadtam egy állásajánlatot, ami miatt most lelkiismeret-furdalásom van, mert keveset tudom látogatni a gyerekeimet, nem tudok vigyázni az unokáimra annyit, amennyit szeretnék. Persze haragudhatok rá, de végül is én vagyok a hibás, mert megfogadtam a tanácsát.”
Nincs jól bevált recept
Nagyon fontos, hogy minden helyzetben tudjuk azt, hogy a másik a saját szemüvegén keresztül lát minket, a világunkat, a problémánkat. Mindannyian mások vagyunk, ezért mindenképpen szűrni kell a tanácsokat, és egy esetben sem szabad szó szerint érteni és értelmezni. A másiknál bejárt út nem biztos, hogy nálunk is járható vagy ugyanúgy járható.
„Bármennyire is hasznosnak tűnnek a tanácsok, mégsem szabad szó szerint érteni, és ne kérjünk úgy soha tanácsot, hogy úgy képzeljük, azt egy az egyben követnünk kell.
Az egyéni szűrő, illetve az egyéni út bejárása nagyon fontos” – húzza alá a szakember. Éppen ezért, ha mi adunk tanácsot, hangsúlyozni kell a másik félnek, hogy amit mondunk, azok a saját gondolataink, érzéseink, meglátásunk. És ennek függvényében kellene a másik fél a saját ízlése szerint alakítsa azt. Merthogy nincs egy az egyben átvehető recept, nincs egy az egyben, szó szerint értelmezhető tanács.
Bakk Miklósi Kinga úgy véli, a segítségnyújtásban a legfontosabb a nyitottság, és az, hogy ott legyünk az illető személy mellett. Próbáljunk meg kapcsolódni hozzá, legyen fülünk, szemünk arra, hogy megérezzük, felfogjuk, hogy valójában neki mire lenne szüksége – fogalmaz a szakember. Ami nehéz helyzetben leginkább gyógyít, az a kapcsolat. Amikor megérzi a problémával küzdő fél, hogy még ha nehéz is most neki, nincsen egyedül: van mellette valaki, aki támogatja.
Illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tényleg egyre összeférhetetlenebbek leszünk egyedül?
A közvélekedés szerint a hosszú távon egyedül élő nők „elmacskásodnak”, az évek múlásával egyre öntörvényűbbé válnak, és egyre kevésbé nyitottak arra, hogy (újra) összebútorozzanak egy társsal. A korral jár a rugalmatlanság, vagy az önállóság hozza magával? Érintetteket kérdeztünk, van-e valóságalapja a „vénlány-szindrómának”, csipetnyi könnyedséggel, negyven évnyi önkritikával.