– Mi a különbség, van egyáltalán különbség a gyermekkori és a felnőttkori ADHD között? Miért van ez a megkülönböztetés a megnevezésben?
– Nagyon fontos tisztázni, ha gyermekkori vagy felnőttkori ADHD-ról beszélünk, hogy ez nem két különböző zavar. Maga az ADHD egy idegrendszer-fejlődési zavar, neurodiverzitásnak is nevezik, aminek a tünetei már gyermekkorban megjelennek, és sok esetben a felnőttkorban is fennmaradnak. Maguk az alapvető tünetek a figyelmetlenség, a hiperaktivitás vagy akár az impulzivitás. Az érintettek gyakran elkalandoznak, nehezen tartják fenn a figyelmüket mondjuk egy hosszabb feladatnál, vagy folyton otthon felejtik, elhagyják a tárgyaikat. Az impulzivitást úgy érzékeltethetjük például, hogy gyakran közbevágnak, beleszólnak mások beszédébe, hirtelen döntéseket hoznak, képtelenek várakozni. Amit a hiperaktivitásnál szeretek kihangsúlyozni, hogy az nem feltétlenül csak egy mozgásos nyugtalanságot jelent, hanem egyfajta állandó készenléti vagy pörgő állapotot is. Ezek a tünetek az életkor előrehaladtával másképp jelenhetnek meg.
Az ADHD, ugye, idegrendszeri fejlődési zavar, ami azt jelenti, hogy a tüneteknek már gyermekkorban is jelen kell lenniük, de a mostani felnőtt generációnál gyermekkorban ADHD-ról nem feltétlen volt szó.
Ezért van, hogy most, felnőttkorban diagnosztizáljuk. Amíg gyermekeknél a hiperaktivitás nagyon látványos: nyüzsögnek, állandóan felállnak órán, beszélgetnek, olyan, mintha folyamatos mozgásban lennének, addig a figyelemmel kapcsolatos tünetek leggyakrabban az iskolapadban vevődnek észre. Ez abban nyilvánul meg, hogy elfelejtik megírni a házi feladatot, otthon felejtik a tanszereiket, nem figyelnek órán, nem érnek el a megadott időpontra stb. Felnőttkorban a hiperaktivitásos tünetek nem ilyen látványosak, a kliensek úgy szoktak fogalmazni, hogy mintha folyamatosan kattogna az agyuk.
– Mint egy állandó készenléti állapot…?
– Pontosan. Képtelenek leállítani ezt a folyamatos kattogást. Nem tudnak pihenni, nem bírják a semmittevést, folyton nekifognak valaminek, de azt ritkán fejezik be. Vagy nyugtalanná válnak olyan helyzetekben, amikor mondjuk hosszabb ideig kellene egy helyben ülni.
Felnőttkorban sokkal intenzívebbek a figyelmi és a szervezési nehézségek, amelyek megjelennek a munkahelyen, a családban, a gyermeknevelésben, de a pénzügyekben is.
Ilyenkor állandó önvád, bűntudat társul ezekhez az állapotokhoz, ami folyamatos stresszállapothoz, önértékelési problémákhoz vagy akár krónikus fáradékonysághoz vezet. Nagyon sokszor mondják a kliensek, hogy olyan, mintha állandó tűzoltásban lennének maguk körül, ahelyett, hogy előre tudnának tervezni.
– Kijelenthetjük, hogy férfiak és nők esetében vannak eltérések a tüneteket illetően? Ebben a témában olvasva, kutakodva, többször szembejött velem a maszkolás kifejezés. Erről mit kell tudni?
– Igen, van különbség, és talán ez a leggyakoribb oka annak, hogy a nők sok esetben csak felnőttkorban kapnak diagnózist. A fiúknál a klinikai képet a látványosabb tünetek jellemzik: a mozgásos nyugtalanság, az impulzivitás, a viselkedési problémák, kakaskodás, a lányoknál, és majd a nőknél sokkal inkább a figyelmetlenség, szétszórtság, belső nyugtalanság, valamint a túlzott kompenzáció.
– Értsük úgy, hogy ők érzik, hogy nincs valami rendjén, és emiatt próbálnak még jobban teljesíteni?
– Így van, ha érzik, nincs rendben valami, próbálnak még többet, még jobban dolgozni, és kívülről teljesen működőképesnek látszanak, viszont úgy élik meg, hogy rengeteg plusz energiára van szükségük ahhoz, hogy ezt a működést fenn tudják tartani.
Náluk nagyon sokszor társulnak ehhez szorongásos, vagy akár affektív tünetek. Ha eljönnek egy pszichiátriai konzultációra, leggyakrabban ez az elsődleges klinikai kép,
amit látunk, és sokszor később derül ki, hogy fennáll az ADHD is. Depresszív zavar vagy egy generalizált szorongás, amivel leggyakrabban megkeresnek, és akkor későbbiekben kiderül, hogy van egy ADHD is. Mindenkin egyedi módon nyilvánul meg, ezért sem egyszerű a diagnózist felállítani. Számolni kell a személyiségjegyekkel, az alap temperamentummal, a környezeti hatásokkal.
– Mik azok a tünetek, amelyeket, ha felfedezni vélünk magunkban, akkor ajánlott felkeresni egy szakembert? Mikor kezdjünk gyanakodni?
– Gyanakodni általában nem akkor szoktak a felnőttek, ha például elolvasnak egy ADHD-tünetekkel kapcsolatos listát. Úgy vélem, inkább azért fordulnak hozzánk, mert nagyon rég érzik, hogy valamilyen formában másképp működnek, mint a környezetükben élők többsége. Amint említettem, a feledékenység, szervezetlenség jellemző, vagy hogy az időbeosztást nem tudják tartani, nehezen tudnak rutinokat kialakítani, azokat tartani, képtelenek rendet tartani, feladatkezelési és pénzügyi nehézségeik vannak. Ilyen esetekben szoktak általában klinikai szakpszichológushoz, pszichiáterhez fordulni. Nem ritka ugyanakkor az sem, hogy egy szülő esetében, amikor a gyermeke diagnózist kap, akkor azt mondja, „mintha saját magamat látnám a gyermekemben”. És ez a diagnózis vezet el ahhoz, hogy a szülő is elkezd gondolkodni a saját érintettségéről.
– Ugye, ott van az öröklődési tényező…
– Igen, genetikai meghatározottságú állapot. Egy ADHD-s szülő esetében nagyobb a kockázat, hogy a gyermeke is érintett legyen.
– A férfiak és nők közti különbségekre visszakanyarodva: a tudatosságban, a szakemberhez való fordulásban, hogy állunk a két nemmel?
– Azt látom a mindennapi praxisban, hogy a nők sokkal nyitottabbak a mentális egészség terén. Ha esetleg van egy pszichés zavaruk, aminek a tüneteit érzékelik saját magukon, inkább elmennek pszichológushoz, vagy akár egy pszichiátriai konzultációra.
A férfiaknál noszogatás kell, nehezebben nyitnak, nehezebben beszélnek a problémáikról.
A férfinak nem szabad sírnia, panaszkodnia, jól kell, hogy legyen, erős kell, hogy legyen, ez még mindig benne van a mi társadalmunkban, sajnos. Azt, hogy beszélniük kell a problémáikról, még mindig gyengeségként élik meg.
– Hogy jutnak el szakemberhez? Előbb pszichológust keresnek fel, és ő küldi tovább a pszichiáterhez, vagy a pszichiáterek tanácsára kezdenek pszichoterápiába is?
– Nagyon változó. Ha egy major depresszív zavar van, tehát depresszió vagy nagyon erős szorongásos tünetek állnak fenn, akkor van, hogy én vagyok az első, akihez eljönnek, és pszichiátriai konzultációval kezdünk, és ha kell gyógyszeres kezelés, akkor abba kezdünk. Ha azt látom, hogy elég egy pszichoterápiás módszer, akkor pszichológushoz küldöm tovább. Viszont
van, amikor először pszichológushoz mennek, és ha ő azt látja, hogy meghaladja a kompetenciáit, és esetleg egy gyógyszeres beavatkozásra is szükség lenne, akkor küldi hozzám.
Legtöbb esetben az a legeredményesebb, ha a két szakember együtt dolgozik a pácienssel. Ehhez azonban a szakembereknek szükségük van megfelelő kompetenciákra, célzott képzésekre. Például ahogy ahhoz, hogy ha valaki párterápiával foglalkozzon, akkor annak a pszichológusnak kell legyen egy családterápiás képzése. Ahhoz, hogy ADHD-gyanús személyt fel tudja mérni, szükséges a klinikai szakpszichológusi végzettsége.
– Mennyire hosszú idő telik el általában, amíg megvan a diagnózis?
– Ez egy folyamat, ami több lépésből áll, van egy szakmai értékelés, ami, ha hozzánk jön a páciens, egy pszichiátriai konzultációval kezdődik. Olyankor, ugye, felmérjük az aktuális helyzetet, a panaszokat, és mindig meg szoktam kérdezni, miért éppen most fordul hozzám segítségért. Általában fennáll egy élethelyzet, amiben nem feltétlenül működik jól. Mindig próbálom megérteni, hogy ezek a tünetek mennyire befolyásolják az életét, vagy milyen nehézségeket eredményeznek az életvezetésben. Mert például
az ADHD-diagnózis felállításának egyik létfontosságú eleme a gyermekkori anamnézis. Mivel ez egy idegrendszeri fejlődési zavar, a tüneteknek gyermekkorban is jelen kellett lenniük.
Ilyenkor végigvesszük az iskolai éveket, milyen volt a családi működés, milyen korai viselkedési formák jellemezték, tulajdonképpen hogyan boldogult az élet különböző szakaszaiban. A gyermekkori anamnézis kötelező, valahol működésében érezhetőnek kell lennie, hogy ott is jelen volt. A másik a heteroanamnézis, ami azt jelenti, hogy a páciens kórelőzményeit egy külső személy beszámolója alapján is felmérjük, olyan személyé, aki jelen volt a gyermekkorában, mondjuk a szülő vagy egy másik közeli rokon, aki szintén pontos információval rendelkezik arról, hogy gyermekként milyen volt a temperamentuma, mennyire tudta tartani a szabályokat, a határidőket stb. Emellett létfontosságú a klinikai szakpszichológiai felmérés is. Azt, ha van egy ADHD-gyanú, azt pszichológiai és pszichiátriai szempontból is vizsgálni kell. Így kapunk teljes képet az egyén működéséről. Van, amikor laborvizsgálatra küldjük a pácienst, például egy pajzsmirigy-funkció ellenőrzésre, mert ilyen testi állapotok is eredményezhetnek hasonló tüneteket. Egy alulműködés például inkább depresszív tünetekkel jár, fáradékonysággal, levertséggel, egy pajzsmirigy-túltengés pedig pörgéssel, izgágasággal, emiatt ezeket a tényezőket megpróbáljuk kizárni.
Előfordul, hogy ADHD-gyanúval eljön egy felnőtt, és kiderül, gyermekként jól funkcionált, nem voltak problémái az iskolában, csak felnőttkorban jelentkeztek tünetek.
Ilyenkor mindig ki kell vizsgálni, mi áll a panaszok hátterében. Lehet egy szorongásos zavar, családi konfliktusok, kimerültség, különböző testi problémák, amik figyelemzavart eredményezhetnek. Amit szintén nagyon fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy az ADHD az egyén egész életét kell, hogy érintse és visszatérő nehézséget jelent. Ha valakinek mondjuk tanulási nehézségei voltak, de az élete többi területén jól funkcionál, akkor nem feltétlenül beszélhetünk ADHD-ról.
– Ha bebizonyosodik a sejtés, hogyan tovább?
– Ha már megvan a diagnózisunk, akkor az a leglényegesebb, hogy az egyén megértse, mivel is áll szemben, megértse saját működésének a logikáját. Emellett szóba jön a pszichológiai támogatás: az érzelmek szabályozásának fejlesztése, az időgazdálkodás és a feladatkezelés fejlesztése. És ami az ADHD-seknél nagyon gyakran szoktak ajánlani, hiszen különösen fontos a külső struktúrák kialakítása: rutinok, naptárak, emlékeztetők és egyéb szervezési eszközök tudatos használata, mindig legyen valami, ami vezeti, ami a szervezetlenséget segít kiküszöbölni.
Nagyon fontos a család és a tágabb környezet bevonása is, mert ha a környezet is érti, megérti a helyzetet, akkor nem megbélyegez, nem ítélkezik, hogy az illető lusta, szétszórt vagy felelőtlen.
Ezáltal számos, a helyzetből fakadó konfliktus is megelőzhető. Ahogy egy iskoláskorú gyermekkel is megtörténik, hogy szétszórtnak, rendetlennek, figyelmetlennek címkézik, úgy a felnőttekkel is. Továbbá az egészséges életmód, rendszeres testmozgás, minőségi alvás és étkezés, a túlzott ingermennyiség tudatos megelőzése és csökkentése szintén fontos szerepet játszanak. Az ADHD-val járó kihívások kezelésében és a mindennapi élet megkönnyítésében nagy szerepe van a tudatosságnak. Tehát a diagnózis után a páciens megérti, mi és miért történik vele, ezt követi a pszichoedukáció, az életvezetési stratégiák kialakítása, a pszichológiai támogatás, a környezetnek a bevonása, valamint a középsúlyos és súlyos eseteknél jöhet szóba a gyógyszeres kezelés – ez a sorrend. Mind az egyén szükségleteit figyelembe véve, őt is bevonva döntünk a folytatásról.
– Mikor beszélünk súlyos esetről?
– Akkor, amikor nagy számban állnak fenn a tünetek, és az élet különböző területeire jelentős hatással vannak, negatívan befolyásolják a mindennapi működését, akkor jön szóba a gyógyszeres kezelés. Nálunk, Romániában kétféle kezelés írható elő: a stimuláns és a nem stimuláns gyógyszerek.
Első körben a stimulánsokat választjuk, melyek javítják a tartós figyelmet, az impulzuskontrollt, a feladatkezelési képességeket és az érzelmi önszabályozást.
Gyógyszeres kezelést csak indokolt esetben alkalmazunk, ezt alapos kivizsgálási és diagnosztikai folyamat előzi meg. Előfordul, hogy úgy keresnek meg, hogy gyógyszert szeretnének felíratni, de ezt meg kell érteniük, hogy a kezelés megkezdése nem így működik.
– Olvasni-hallani róla, hogy vannak, akik úgy reagálnak, hogy megkönnyebbülnek a diagnózis hallatán. Az a reakció, hogy nem hibásak azért, ami és ahogy történik velük, a szüleik nem rontották el a nevelésüket stb. Ez valóban így van?
– Őszintén: a legtöbben így reagálnak a diagnózist követően. Hogy ő érezte, valami másképp működik nála, ezáltal gyakran támadt az az érzése, hogy ő nem elég, ő nem elég jó, nem tud helytállni a mindennapokban, sokkal többet kell dolgoznia, sokkal több energiát kell belefektetnie, hogy teljesítsen.
Amikor a diagnózis megszületik, megtörténik a szétválasztás: van egy problémám, de nem én vagyok a probléma.
És amikor valaki nagyon hosszú éveken keresztül azzal a tudattal élt, hogy ő a probléma, ezzel a tudatosodással megérkezik a megkönnyebbülés is. Természetesen a diagnózis nem szabadít fel a felelősség alól, de ajánl számukra egy más kiindulási pontot. Tudatosítjuk bennük azt is, hogy mik a lehetőségeik, mit tudnak ezzel a helyzettel kezdeni. Csökken az önvád, vagy egyszerűen reálisabban tekintenek magukra, felismerik, hogy az életük mely területén van szükségük segítségre, támogatásra. Az a hosszú évek alatt felgyülemlett kudarcélmény, az önértékelés problémák okai valahogy letisztázódnak.
korábban írtuk
Dr. Ledán Szende: Ha nincs kudarc, siker sincsen
Sokoldalú tehetség: fogorvos, tetováló, kutató, de dolgozott DJ-ként, és graffitiket is készít. Talán ő sem tud határt szabni, hogy melyik a munkája és melyik a hobbija. Ledán Szendét sokan Dishyként ismerik, beceneve is valami ilyesmit hordoz: dögös.
