ARCHÍV Jakab-Benke Hajnalka: Tudom, hogy kell nyerni

Az Ironman- és woman versenyek 3800 m úszásból, 180 km biciklizésből és egy maratoni hossz lefutásából állnak, mindezt egy szuszra, egymás után. A sepsiszentgyörgyi testnevelés tanár, Jakab-Benke Hajnalka 13 óra 7 perc alatt teljesítette a fentieket. Felmerül a kérdés: mi jön azután, hogy az ember ennyire felül tud kerekedni önmaga korlátain? Hajnalka esetében boldog házasság jött és két gyerek. És ő maga is épp azon töri a fejét, mi jöhetne most, ezután. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. májusi lapszámában jelent meg.)

– Hogyan alakult úgy, hogy a sport ennyire központi helyet tölt be az életedben? 

– Azt hiszem, már az közrejátszott, hogy ikertestvérrel nőttem fel: játékból is mindenből versenyt csináltunk. Az első igazi futóversenyemen ötéves voltam, az volt az első alkalom, hogy megrendezték Gáll Lajos emlékére a Mikulásfutást. Emlékszem, anyukám zoknit húzott a cipőnkre kívül, hogy ne csússzon, mert jég volt, és futott mellettem, hogy mutassa, merre kell a parkban bekanyarodni. Ezt a versenyt megnyertem, és ma is emlékszem, milyen jó érzés volt. Szerintem akkor vált világossá bennem, hogy ezt én még sokszor át akarom élni.

– Miért pont a triatlon lett a sportágad?

– A gyeplabda volt az első szerelmem. Az ikertestvéremmel egy csapatban játszottunk. Tinédzser korunkban többször voltunk gyeplabdában Balkán bajnokok. Szerettem azt, hogy csapatsport. Fociztam is egy keveset, abban is országos bajnokok voltunk, anyukám volt az edzőnk. A barátaim hívtak el az első duatlon versenyre, egy Szentgyörgy-napok alkalmával. Mentem egy régi Metros biciklivel, és utolsó előtti lettem: csak egy 70 éves öregembert tudtam megelőzni. De hazamentem, és mondtam anyukámnak, hogy nekem kellene egy versenybicikli. Vettünk is egy használt versenybiciklit, és a következő évben első lettem.

Volt itt egy jó csapat, akik triatlon versenyekre jártak, hívtak, hogy ha a duatlon ilyen jól ment, próbáljam ki a triatlont. Mondtam, jó, jó, de nem tudok úszni. Na, azon a nyáron a strandon megtanultam úszni, és az őszre már részt vettünk az országos bajnokságon. 16 éves voltam akkor. 1820 éves koromra már szinte minden hétvégére jutott egy verseny.

– Több évig országos bajnok is voltál triatlonban. Én arra is kíváncsi vagyok, egy „átlagos” triatlonról hogy történik a szintugrás az ultratriatlonok, a hosszútáv fele? 

– Dani Kinga példája meghatározó volt nekem. Előttem Sepsiszentgyörgyön csak ő volt triatlonos lány. És ő volt az első nő Romániában, aki végigcsinálta az Ironman távot. Ő 27 éves volt akkor, én voltam 17. És akkor elhatároztam, hogy mire én is 27 éves leszek, én is teljesíteni szeretném az Ironmant. Ő időközben sajnos meghalt rákban, de mikor 28 évesen valóban teljesítettem az Ironmant, az ő képe volt a pólómon, az ő emlékére is futottam.

Aztán az is számított, hogy volt egy triatlonos csapat, aki nagyon biztatott. Kibírsz 15 kilométert? Akkor biztos kibírsz 21-et is. 16 éves kor előtt nem lehet félmaratonra beiratkozni. Vártam, hogy töltsem be. Lefutottam a félmaratont. Vártam, legyek 18 éves, hogy tudjak beiratkozni egy maratonfutásra. 18 évesen aztán már a fél-Ironman versenytávra is feliratkoztam, ami 1900 m úszás, 90 km biciklizés és 21 km futás. A codleai tóban kellett úszni, emlékszem, nagyon hideg volt. Aztán a maraton után következtek a különböző túlélő-túrák, kalandversenyek, mint az Eco-challenge. Ezek több napon át zajló csapatversenyek, erdőben, hegyen, terepen. 28 évesen egy országos versenyen, Nagyváradon csináltam végig az Ironman távot. Meg akartam dönteni a romániai rekordot, amit Dani Kinga tartott 14 órával. Utána egyetlen nő sem teljesítette ezt a távot Romániában vagy 8 évig. 

– Milyen érzés végigcsinálni egy ennyire hosszú távot?

– Jó érzés.

Ad egy nagy önbizalmat. Hogy kemény vagyok, hogy én is meg tudom csinálni. Én is érek valamit. Képes vagyok megcsinálni, amit elterveztem.

Kell egy ilyen visszaigazolás, hogy tényleg, milyen jó vagy. És együtt dobban a szív azzal a több ezer emberrel, akkor aznapra összetartoztok, mindenkinek ugyanaz a célja, ugyanaz az érzése. Én is jó vagyok, te is jó vagy, te is megcsináltad, de jó. És itt az utolsóknak is gratulálnak.

– Mi kell legyen az ember fejében, hogy teljesíteni tudjon egy ilyen emberfeletti vállalást? Mire gondolsz mondjuk a harminckettedik kilométeren?

– Arra, hogy még csak tíz kilométer van hátra, hogy már irtó sokat megtettem, hogy ott már nem lehet feladni.

Ha bemászok is, megcsinálom. Egyszerűen el kell határozni. És olyan gondolatokat, hogy „miért is csinálom ezt?”, „ennek van-e értelme?” – nem szabad beengedni. 

– Mit kell tudni ahhoz, hogy az ember felkészüljön egy versenyre? 

– Ha profi sportoló vagy, akkor nagyon kell figyelni az apróságokra is. De én megelégedtem az intuitív felkészüléssel. Volt pár alap dolog, amit tudtam, de inkább csak tudtam, hogy sokat-sokat kell menjek, rengeteget kell futni, rengeteget biciklizni, s akkor az szépen elraktározódik. És főleg a maratonokra, a hosszútávokra: fejben. Az több hónapon keresztül be kell legyen állítva, hogy Te júniusban ezt meg fogod csinálni. És ezzel együtt meghozni a megfelelő áldozatokat, például ami a hétvégi programokat illeti.

– Az iskolában testnevelés tanárként segít, hogy mögötted van ez a sportolói tapasztalat? 

– Az élsportolókból állítólag nem lesz jó tanár, mert ők a versenyt látják, fejleszteni akarnak minden áron. És az iskolai testnevelés nem erről szól. Amiben úgy gondolom, hogy egy pluszt tudok nyújtani: az önbizalmat és a csapat bizalmát tudom erősíteni. Meg is nyertünk az idén egy csomó bajnokságot. A gyerekek között is vannak amolyan „versenyző típusok”, akikben az átlagnál több az ambíció. Őket szerintem jól tudom motiválni, segíteni, hogy kihozzák magukból a maximumot. Tudom, hogy kell nyerni.

A volt kosárcsapatommal országos második helyet nyertünk. Az abszolút nem az én érdemem volt, hogy mennyire tudtak kosarazni, de az igen, hogy ott versenyen hogyan állítottam fel őket a pályára. Kosarazni tudni nem elég. Kell valami plusz, ahhoz, hogy nyerjenek: hogy bízzanak magukban, hogy tartsanak össze, hogy pályán nem szabad veszekedni, a csapat az csapat. Hogy merje elvállalni a legjobb játékos az utolsó dobást. Ilyenkor jó pszichológusnak is kell lenni. Anyukám is ilyen volt különben. Diákkorunkban úgy nyertük meg a gyeplabda országos bajnokságot az iskola csapatával, hogy ő elhitette velünk, hogy lehetséges. Fejben győztük le az ellenfeleinket. A többi gyereknél is igyekszem a magukba vetett hitüket erősíteni. Például sok gyerek nem hiszi el, hogy képes lefutni megállás nélkül 1 kilométert, vagy át tud ugrani a bakon. Jó érzés látni, hogy végül sikerül nekik.

– Az élet más területein is segített neked ez a tapasztalat, hogy ha fejben erős vagy minden sikerülhet? Mondjuk akár a gyerekvállalásban, szülésben, kisgyerekes életben?

– Hát, a szülésben pont nem. Akkor 28 óra vajúdás után sem engedtek az izmaim és ízületeim, így végül császármetszés lett. A szülés – mondhatom – nehezebb volt, mint az Ironman verseny! És ezáltal minden anyuka keményebb, mint az Ironmanek. De amúgy mindenképpen segített. Amikor például frissen végzett sporttanárként a Puskás Tivadar Szaklíceumba kerültem osztályfőnöknek egy 13. osztályba, az igazgatónő azzal fogadott, hogy ő sajnálja. Én 24 éves voltam akkor, és ők 19, majdnem mind fiúk. De én nem féltem semmitől. Akkoriban nyertem minden versenyen, és úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok. És főleg nem fog ki rajtam huszonöt 19 éves fiú.

– Nem csak hogy nem fogott ki, hanem a férjedet is ezekben az években ismerted meg…

– Ő nem ebbe az osztályba járt, hanem tizedikes volt, amikor tanítani kezdtem. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a tanára voltam. Először jelentkezett, hogy akar jönni egy bajnokságra. Mondtam neki, dehogy jöhetsz bajnokságra, még edzésekre sem jártál. De ő erősködött, hogy mindenképpen jönne. Aztán, amikor már szinte rábólintottam, kiderült, hogy cipője sincs. Igazán kivételes eset volt, hogy zokniban beengedtem edzésre. Ez a hatalmas ambíciója tetszett meg, mert láttam, hogy harcol, a végsőkig, már alig bír lépni, de akkor is harcol. Sokat jártunk kosárbajnokságokra. Olyan jó kapcsolat alakult ki ott a csapattal, hogy én ezeken a kiszállásokon is inkább velük töltöttem az időt a tanári gárda helyett. Kialakult egy barátság, drukkolni is eljöttek nekem versenyekre többen a csapatból. És aztán amikor befejezte az iskolát, egy pár lettünk… Pár éven belül össze is házasodtunk.

– Hogy fogadta ezt a hírt a környezetetek?

– Nálunk nem volt nagy meglepetés, mert anyukám is majdnem így jött össze apukámmal. Náluk 5 év a korkülönbség, esetünkben 9.

– Már a gyerekeitek is részt vesznek versenyeken…

– Fontosnak tartom, hogy valamilyen csapatsportot kipróbáljanak, mert szerintem ebből sokat lehet tanulni. Azon túl fontos a jó élmény, a pozitív tapasztalat, bátorít, önbizalmat ad. Tavaly is elmentünk egy nyárádmenti futóversenyre, ahová a gyerekeket is tudtuk vinni. Ott például a kisfiam is nyert, és én is, jaj, de jó érzés volt.

Jövőre is teljesíteni szeretnék valami nagyobb kihívást. 18 éves voltam, amikor az első maratonomat lefutottam, 28, amikor az Ironmant, és jövőre leszek 38. Még nem döntöttem el, hogy mit. Valami extrát, olyant, amit eddig nem... 

Fotók: Jakab-Benke Hajnalka archívuma

korábban írtuk

Szőke Dóra – Előtte a világ, családot majd itthon alapít
Szőke Dóra – Előtte a világ, családot majd itthon alapít

Történelmi sikert ért el tavaly a Babeș-Bolyai Tudományegyetem egy Mexikóban rendezett közgazdasági témájú versenyen, korábban alapképzésben tanuló egyetemistáknak még sosem sikerült nemzetközi vetélkedőn győzedelmeskedni. A csapat tagja volt Szőke Dóra. A lenyűgöző energiát sugárzó lány Székelyudvarhelyről indult, Kolozsváron tanul, és már számos nemzetközi versenyen jutott az élvonalba, egy amerikai vetélkedőn pedig a legjobb előadó lett. Határ a csillagos ég?