Amikor elvárjuk, hogy egy szülő gondoskodjon a gyermekéről, egy tanár ne káromkodjon a diákjai előtt (sem), vagy a szomszéd ne vasárnap szedje le a csempét a falról, akkor többnyire azokból a szerepeinkre vonatkozó elvárásokból indulunk ki, amelyek társadalmilag és kulturálisan megalapozottak, és lényegében kisgyermekkorunktól fogva tanuljuk és tapasztaljuk őket. A szerep kifejezés ebben a kontextusban nem jelent semmiféle megjátszást, színpadiasságot, inkább életszerepeknek érdemes neveznünk ezeket a viselkedésmintákat. Az egyik legelső és legismertebb szerepkutató Jacob Lévy Moreno szerint a szerepek által jön létre az „én”, azaz lényegében a teljes személyiségünk az életszerepeink összességéből tevődik össze.
Szerepelvárások és büntetés
A szerepeinket erősen alakítják a szociokulturális körülmények. A társadalmi normák és előírások meghatározzák, hogyan kell vagy kellene egy bizonyos szerepben viselkednünk. Ilyen értelemben
a szerepek sztereotipikusan működnek, és maga a társadalmi elvárás hívja elő őket.
A sablonosság ellenére lehetnek komplex magatartás-mintázatok. Ezek a viselkedések normává válnak, és szankciót von maga után, ha az egyén nem ragaszkodik a szereppel kapcsolatos elvárások betartásához. Ha például egy banki tisztviselőtől elvárják a munkahelyén, hogy elegánsan öltözzön fel, és ő ezt nem tartja be, előfordulhat, hogy konfliktusa támad a főnökével, ha pedig a banki tisztviselő udvariatlanul beszél a kliensével – annak ellenére, hogy ehhez a szakmai szerephez az illemtudás hozzátartozik – akkor megeshet, hogy a kliens feljelenti a tisztviselőt. A modern világban a szerepekkel kapcsolatos elvárások ennél az egyszerű példánál sokkal bonyolultabbak: sokszor nehéz eligazodni közöttük és sok esetben a szankciók is indirektek. Gondoljunk csak az anyai szerepre, mennyi sztereotipikus elvárás kapcsolódik hozzá, és milyen sokféleképpen „büntetjük” (például bűntudatkeltéssel), ha egy anya nem teljesíti a szerephez kapcsolódó rengeteg, többnyire nagyon is szövevényes elvárást.
Életszerepek mint cselekvési minták
Az életszerepekre tekinthetünk úgy is, mint egyénileg kialakított, lehívható cselekvési mintákra. Ezeket az egyén a szocializációs folyamat során a szükségleteinek figyelembevételével alakítja ki és alakíthatja át az élete különböző szakaszaiban.
Az egyéni cselekvési mintákba vegyülnek a társadalmi sztereotípiák, amelyeket a családban, a családi együttélés során, később oktatási intézményben és egyéb közösségekben tanulunk meg, valamint az egyéni vonások, azaz a saját személyiségjegyeink, temperamentumunk, felnőttkorban a saját értékrendünk.
A szerep a valóságos cselekvés során, az aktuális szituáció keretében mutatkozik meg – egy adott térben és időben zajlik. Ezek többségéhez cselekvési normák társulnak, egyesekhez kevesebb, más szerepekhez több ilyen norma köthető. Amikor például a közúti rendőr munkaidejében, egyenruhában, a jelvényét felmutatva igazoltat minket, akik a forgalomban sofőr szerepben vagyunk, akkor mindkét személynél aktualizálódik egy-egy társadalmi szerep, és az adott helyzetben ezeknek megfelelően fognak viselkedni. A rendőr igazolja magát, majd erre szólítja fel a sofőrt is, és innen kezdve létrejön egy hosszabb interakció, amelyet az aktuális szerepeink hívnak elő. Minél kevesebb a betartandó norma, annál szabadabb a szerep megélése. Bizonyos szakmai vagy társadalmi szerepek megélése különösen kötött (lásd az előbb említett rendőri szerep), más szerepek az egyén irányításától és az ő rugalmasságától is függenek. A testvéri szerep például kevésbé kötött, nincsenek előre megszabott normák, amelyeknek feltétlenül teljesülniük kell: vannak olyan testvérek, akik szorosabb, mások lazább kapcsolatot ápolnak, és mindaddig, amíg ez mindkét félnek megfelel, az adott szerepben a személyek jól működnek.
Élethosszig tartó és változó szerepeink
A szerepeinket típusuk szerint is osztályozhatjuk. Ez alapján léteznek pszichoszomatikus, pszichés, szociális és transzcendens szerepek. Ezt az osztályozást is a már említett Moreno hozta létre.
A pszichoszomatikus szerepek a születéstől a halálig jelen vannak az emberi életben, mert szükség van rájuk az egyén létfenntartásában. A testi cselekvések szintjén nyilvánulnak meg (pl. evés, ivás, szexuális aktus csak testi oldala). Ezek a szerepek szoros összeköttetésben áll(hat)nak a pszichésekkel.
A pszichés szerepek az egyén elképzeléseit, tapasztalatait, értelmezéseit jelentik az előbb bemutatott pszichoszomatikus szerepekkel kapcsolatban. A lelki élmények szintjén jön létre a pszichés szerep, ami magában foglalja a szocializáció bizonyos jellegzetességeit is. Ha például a szexuális együttlétnek van érzelmi oldala is, akkor az adott szituációban az egyén nemcsak pszichoszomatikus szerepében vesz részt, hanem érző lényként, aki lelki értelemben is kapcsolódik partneréhez.
A szociális szerepek a társadalmi együttélésből következő cselekvési mintázatok, szociálisan meghatározott státusz is kapcsolódik hozzájuk és kultúrafüggők. A szociális szerepek között vannak foglalkozási szerepek (pl. orvos, mérnök, tanár), emberi kapcsolatokra vonatkozó szerepek (pl. anya, apa, gyermek, testvér), szabadidő-szerepek (pl. motoros, pecás) stb. Minél alkalmazkodóbb, a konformitást elfogadó egyénről van szó, annál jellemzőbb a szociális szerephez kapcsolódó viselkedésminták követése, és a szerepben megélhető szabadság hiánya.
A transzcendens szerep az etikai, vallási, az emberfeletti szimbólumstruktúrákhoz való viszonyulást, kötődést, ezek befogadását jelenti. Ezek olyan értékrendszerek, amelyeket az egyén tudatosan magáévá tesz, s ezek kihatnak viselkedésmintázataira.
Harmónia és konfliktus
A személyiségen belül a szerepek között is dinamikát ismerhetünk fel. Az egyes szerepek kölcsönös harmóniában vannak egymással, ha a személy egészséges, de a szerepek közötti harmónia fel is borulhat, ami kóros állapotokat idéz elő. A szerepeink megélése során bizonyos szerepek jelentősége megnőhet, mások teljességgel hiányozhatnak. Ezekben a diszharmonikus helyzetekben megjelenhet az ún. szerepdeficit, a szereptúlburjánzás és a szerepkonfliktus.
A szerepdeficit és a szereptúlburjánzás sok esetben kéz a kézben jár. Ha az egyik szerep túlburjánzik, akkor a másikat nem tudja megélni a személy, így ez deficitessé válik, például a fiatal férj ezt a szerepét háttérbe szorítja, mert az édesanyjával szembeni gyermek szerepe túlburjánzott.
Szerepkonfliktus keletkezhet egy-egy új szerep megjelenésekor átmenetileg, de akár hosszabban is, ilyen lehet az anya és a dolgozó nő szerepe közötti konfliktus.
Szerepinkonzisztenciáról akkor beszélünk, ha két szerep egymással feloldhatatlan konfliktusba kerül, ilyen például a szerelmes férfi szerepe, aki korábban már szociális és transzcendens szerepet vállalt magára és katolikus pappá vált.
Foglalkozni kell a szerepekkel
Vannak olyan élethelyzetek, amelyek ideiglenes szerepeket hívnak elő: például a betegszerep vagy a betegápoló szerep. Egy új élethelyzet a teljes szerepstruktúrát átrendezi, eközben az egyén adaptálódik a megváltozott helyzethez.
Az egyes szerepek hangsúlyai az életciklusok váltásakor dinamikusan rendeződnek át, ilyenkor új szerepek lépnek be, mások pedig kevesebb hangsúlyt kapnak.
Ha egy nő nyugdíjas lesz, a munkahelyi szerepe teljesen vagy részlegesen megszűnik, ugyanakkor felerősödhet vagy megjelenhet az életében egy új-, a nagymamai szerep. Minden szerepünk kapcsolatok mentén alakul ki, szükség van egy másik személyre ezek megéléséhez. Pszichoterápiás szempontból a legtöbb önismereti munkát a szociális-, ezen belül pedig az emberi kapcsolatokra vonatkozó szerepeink igényelnek. A származási-, családunkhoz köthető szerepeink alakulása, az esetleges túlburjánzás vagy a deficit számos diszharmóniát hozhat létre, ezek a felnőtt életünkre is hatást gyakorolnak, emellett figyelni kell a női-férfi és a párkapcsolathoz kapcsolódó szerepekre, a foglalkozási- és olykor akár az ideiglenes szerepeinkre is.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Sok múlik azon, hogy milyenek voltak a tükreink, amelyekben láthattuk önmagunkat
Az emberek többsége élete során legalább egyszer eljut arra a pontra, hogy megkérdezi saját magától, ki is ő valójában. A különböző életszakaszi válságok akarva-akaratlanul felvetik a kérdést, hogy merünk-e azok lenni, akik valójában szeretnénk? De vajon választ is tudunk adni ezekre a kérdésekre? Tudjuk egyáltalán, hogyan valósíthatnánk meg önmagunkat, vagy mi az, ami gátol ebben? Ezeket a mindannyiunkat érintő kérdéseket jártuk körbe Hausdorf Anna-Mária székelyudvarhelyi pszichológussal.
